Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
felmagasztalásának fényében kiküszöbölhesse az irodalmi-esztétikai alkotások megítélésének értékszempontjait, s - hiába fájt volna is mindez nagyon magának Kazinczynak - az író helyett dicsérhessen Kazinczyban valami mást. Hiszen már Kölcseynek, az egykori barátnak és tanítványnak is bizony mentegetnie kell a szépíró Kazinczyt saját maga ítéletével szemben is: a fájdalmas, de a romantikus irodalom szemszögéből teljesen megérthető kritikus szemlélet legfeljebb a történeti kezdeményezőt, legfeljebb a „szellemet" dicsérheti - magukat az alkotásokat egészükben el nem fogadhatja („Mert prózája minden fo- gyatkozási mellett is, örökre szép lesz ugyan; versein művészi kéz fog ismer- szeni, s kivált epigrammjai a költés koszorújában hervadatlan virágok maradnak: de a nemzetet nem ezek által tévé hálaadósává. Szellem vala ő, mely a tes- pedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson"1 . E kettős mérce fog Kölcseytől kezdve az egész félszázadon keresztül működni és hatni: Kazinczy a törvényhozóként fog élni és idéztetni mind hívei, mind ellenfelei által, oly törvényhozóként, aki Istentől ugyan megkaphatta az igaz kőtáblákat, de maga nem alkotóként, hanem a törvény alkalmazójaként tűnt csak ki. Alighanem csak innen érthető Petőfi impozáns, bár talán nem teljesen végiggondolt kultikus képhasználata is híres 1847-es versében: itt Kazinczy Atlaszként tarthatja az eget, azaz az irodalomnak és a nemzetiségnek a kereteit, íróként azonban nemigen jön számításba - legalábbis Petőfi, akinek pedig az írókról alkotott véleményét általában az önkényes esztétikai tetszés irányította, s aki ítéleteit elhallgatni nemigen szokta, ezirányban egy szót sem szól.17. Az 1859-es ünneplés során aztán végig azt figyelhetjük meg, hogy még a legrajon- góbb dicséretek is mind meg vannak szorozva jó adag esztétikai mentegetés- sel: Kazinczynak nemcsak egykori tévedéseit és esetleges hibáit kell a történeti szellem nagyszerűségével kipótolni, hanem azt a szomorú tényt is, hogy Kazinczy eredeti alkotói művei a századközép esztétikai normái szerint, minden mentegetés mellett is, könnyűnek bizonyulnak. Paradox helyzet: egy nagy írót dicsérnek, ráadásul oly nagyszabású romantikus retorikával, mely magától értetődően feltételezi a romantikus esztétikának alaptételeit (azaz az autonóm, organikus szép érvényesülését, s az alkotói eredetiségnek akár szélsőséges működését - hisz a modern kultusznak alapfeltétele hogy a kitüntetett alkotót mint hasonlíthatatlan egyéniséget és páratlan eredetiséget mutassa be!), ám egyben egy olyan írót is, akinek műveit csak fenntartásokkal lehet dicsérni. Emiatt kell a nagyszabású ünneplések során, állandóan másról beszélni (legjobb esetben a művészi törvényhozás - szintén Mózest idéző - csodatévő aktusáról: míg őelőtte „chaoszként törvény nélkül hábo- rogtak a megszületendő költői nyelv elemei; Kazinczy volt az, ki a szépnek bájvesszejével elválasztotta a szárazát és vizeket18). Ahogy Mózes biblikus példázatában a szerepvállalás lényegében kiszorítja az egyéni különösséget, s a nagy próféta valójában csak Isten letéteményeseként, modern értelemben vett szubjektumnélküliségével tűnik ki, s nem az a fontos benne, mit tett éppen ő (hiszen azon kívül, hogy vezetett, nemigen alkotott semmit), hanem hogy miként biztosította az isteni ígéret beteljesülését, úgy Kazinczy esetében is, a történeti, azaz nemzet- és nyelvőrzői, építői szerep kiszorította a szépíróit (amint az egyik értekező, kemény őszinteséggel, ki is mondja: élete és munkássága nem szabad hogy olyanokkal hasonlíttassék össze, mint pl. Dante, Goethe, Byron19). Amit Kazinczy tett, természetesen íróként tette, ami azonban létrejött, az nem a szép mű, amire pedig a romantikus esztétikának szüksége lett volna, hanem a nemin
