Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
zetnek és a nyelvnek egy jobb, újabb állapota vagy ígérete, amely persze irodalomként is megfogalmazódik 20. Az első szövegünkben idézett aradi ünnepség allegóriája e tekintetben is rendkívül árulkodó: Kazinczy a színpadon jóformán nincs is jelen, s amennyiben arcképe a jelenlétet mégis biztosítja, az csupán az általános történeti nagyság zálogaként fogható fel: a feltámadási ceremónia sok nem tője, ősmagyarja és vezére közt irodalomról egy szó sem esik.. Szó esik azonban a történelmi hódításról, sőt: üísszűhódításról. Nemcsak e naiv és csacska élőkép tanúskodik ugyanis arról, hogy Kazinczy ez ünnepbeli szerepe a hajdani honfoglalókhoz is kapcsolódhatott: Széphalom és Pannonhalma a két hadjárat fennkölt szimbólumaként, ha nem is ily explicit megfogalmazásban, nemegyszer visszatér. Amint (az Anonymus által megteremtett legenda szerint) Árpád visszavette jogos örökségét Atilla nyomán, úgy lépett fel, a nyelv elnyomatása és pangása idején az új honteremtő, aki a nyelvre és kultúrára (azaz anyanyelvi irodalomra) bazírozott nemzetnek legfontosabb hősévé kreálható. Erdélyi János pl. egyenesen a meghirdetett nemzet- és nyelvhalál közvetlen fenyegetésével szemben érzi jogosnak, egyszerre természetesnek és isteninek, Kazinczy felléptét, mikor így szól: „Az élet beszédének, az irodalomnak, mióta magyar él, nem volt nagyobb mívelője Kazinczy Ferencnél; és eme hív magyar, kinek nagyságának mértékére bármely ország sem lehetne igen nagy, éppen ez évben száz esztendeje hogy született, előbb négy évvel, mint a rettenetes jövendölés (azaz Kollár Ádám jóslata21) történt, mert így akará a gondviselés, hogy a rossznak, a veszedelemnek ott legyen már az orvossága is."22 De e történeti helyzet és történeti funkció miatt lesz majd minden fejlődés- történeti fejtegetésnek kiindulópontjává téve a feltételezett és kizárólagosnak állított XVIII, századi nyelvi romlás és „einemzetietlenedés" (evégett persze, a mai történettudomány szemszögéből nézve, sok megengedhetetlen történeti torzítás is megtörténik!), s emez analógia még az egyébként oly higgadt és méltányos szakmai értekezést is, mint milyen a Gyulai Pálé, eltolja a kultikus konstrukció felé: „Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a lángész és a hazafiság kettős fényében: akkor elnémul minden gáncs, kibékül minden ellentmondás, s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti hőssé, ki mint Árpád Áttila birodalmát, visszahódította nemzeti szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen műveltség bilincseit, s megalapítója lön nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai újjászületésünknek is."23 Kazinczyból ilyen konstruált körülmények válik aztán profán megváltó, aki életét és műveit mind feláldozza, hogy népének és nemzetének majd, az elkövetkezendőkben jó legyen. Kazinczy figurája így telítődik meg aztán a krisztusi allúziókkal (már Kölcseynél is érződik, bár kifejtetlenül, az evangéliumi analógia az elvetett és elhalt, és csak majdan termő gabonaszemről), melyek a krisztusi szerepnek olyannyi változatát képesek mozgósítani (ismét nyilván nem függetlenül attól, hogy Krisztusban sem a művekben fennmaradt alkotói kreativitást szemlélhetjük). A példák száma korlátlan: talán Vachott Sándor 1842-es verse használta először „a nyelvnek Megváltója" kifejezést24, ám 1859- ben e szóhasználat majdhogynem kézenfekvőnek tekinthető. A sárospataki ünnep szavalatában elhangzik, hogy Kazinczy „Kicsinylé a polgári pályakört, / Előtte egy magasztos cél lebeg: / Hogy a világot váltsa meg!"25; Kiss József több helyen is megjelent versében pedig azt találjuk, hogy a nemzethalál elhárítására 114
