Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről

semmilyen más idegen költő. Kerényi, Pag, Sükei, Gyulai és mások részben majd mindegyik költeményét lefordították, s azon elképzelés foglalkoztat, hogy ezen szétszórt fordításokat a dalok magyar könyvének egy kötetében összefogjam. Költészetének egy bizonyos verse különös érdeklődésre tett szert, és az itteni hét könyvkereskedés közül egyetlen egyben ezen kötetből több mint 200 példányt adtak el." Liszt utoljára Ifjú-kandúrok Vers-muzsika Egylete című (1854) késői versben vált Heine szatirikus lendületének tárgyává. A „macskazene" kifejezést a német nyelvben közismerten egyenesen a disszonáns zenére vonatkozólag használjak és Heine ez által a pusztán irányzatként létező „újnémet iskolára", Wagnerre és Lisztre egyformán célzott, valamint olyan fogalmakra, mint a programzene és hangművészet. Ezen fogalmakat Heine - éppenúgy, mint Berlioz gigantikus hangszerelését és általában a harmonikus anyaggal való megváltozott bánásmódot - tévedésnek tartotta. A szó és zene viszonyát Heine nem volt képes megérteni, a mából visszatekintve állásfoglalását ezen a téren minden további nélkül konzervatívnak tartjuk. Ami számára 1848 után a történelem és művészet terén az ész lemondásának tűnt, a groteszk torzítás nyelvi képeibe ültette át. A befejező versszakok a következőképpen hangzanak: „Volt ott kalamajka olyan, mikéntha Noé ezernyi állata kezdené unisono a vízözönt megénekelni. Mily hörgés, bőgés, meg kurrogás! Vernyákoltak s nyivogtak. Rázendítettek a kémények és zsolozsmákat huhogtak. Egy hang volt hallható kivált, rekedten szóit vala s tompán, mint Sontagnéé volt valaha, mikor már hangja se volt tán.