Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről

...és így tovább. A teátrális sortüzek (szólamok), melyeknek a nyelv billentyűzetén felhangzó dübörgő oktávok és csengő rezegtetések adnak hangot. Sokkal fontosabb Heinének, hogy a zene funkcióját történelmileg szemlélje, szerepét történelemfilozófiailag értelmezze. Eszerint ad hangot azon véleményének, hogy „a művészet évkönyveibe jelenkorunk kiváltképpen a zene korszakaként kerülhetne be [...] a felfokozott spiritualitás, az absztrakt gondolkodás dallamra és hangokra törekszik, hogy az artikulálatlan szertelenségét kifejezésre jutassa, amely talán nem más, mint az egész anyagi világ felbomlása: a zene talán a művészet utolsó szava, ahogy a halál az élet utolsó szava [...] Hogy a hangos zenébe szinte belefúlunk, hogy Párizsban szinte nincs egyetlen ház sem, hová ezen csengő áradat elől akár egy bárkába menekülhetnénk, hogy egész életünket elárasztja a nemes zeneművészet - ez számomra egy elgondolkodtató jel..." Heine megérzi az elkövetkezendő forradalmat. Az újgazdag pénzarisztokrácia mámorra vágyik; zenével kábítja el rossz lelkiismeretét és a lehetséges munkásfelkelésektől való félelmét. Liszt 1844 áprilisában lépett fel utoljára nyilvánosan Párizsban Marie d'Agoult búcsúlevele, melyben Lisztet „komédiásnak" nevezte, arra ösztönözhette a művészt, hogy virtuóz pályafutásának elkövetkezendő és egyben utolsó három évét Európa más régióiban élje le. Ezen évek Carolyne Sayn-Wittgenstein karjaiba vezették őt - s ezzel a zeneszerzés komolyabb korszaka kezdődött el számára. Heine egyoldalúságával kapcsolatban kétféleképpen is hozzáteendő, hogy Liszt patetikus önábrázolása semmi esetre sem szabad szatíra. Egyrészt: korrekt lett volna, a korábbi írásokban is a pianista szüzföldre utalni, melyet Liszt már első termékeny korszakában meghódított. Ami - messze az eruptív gesztuson és a rendkívüli tempó pályáján túl is - meghökkentő, azon művészet, amely kevés akkorddal indít, s egy monotematikus elemből szuggesztív módon utópiát hoz létre; a zenekari többszólamúság, a látszólag másodlagos futamok drámai motorikus elevensége, az ellentétek bősége, a megdöbbentő feltünőség merész részletei, a hangtan elsődlegességéből kiindulva a tonalitás emancipációja - Heine részéről mindez kiérdemelte volna a megfelelő méltatást. Ezzel szemben Heine kritikusan megelőlegezte azt, amit később Liszt utánzói a végletekig fokoztak: az álérzelmekkel telített pöffesz-