Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről

kedést, a zenei hangok terjengősségét, a motiváció néiküii tempóváltást. Az, hogy Liszt a személye körüli kultuszt nem csak elfogadta, hanem még fokozta is, miközben a heroikus-kenetteljes művészzsenit mímelte - s az anyagi sikert sem tévesztette egy percre sem szem elöl - a végletekig irritálta Heinét, és figyelmen kívül hagyta, hogy Liszt mind anyagilag, mind cselekedeteivel jótékonysági célokat is követett. Ehhezjárul még valami, ami ma - 1848-ra visszatekintve - egyértelműen láthatóvá válik. Heinének Párizsban csalhatatlan érzéke alakult ki arra vonatkozólag, amit ma a prominens személyiségek opportunizmusaként jellemeznénk. Szeizmográfiai érzékenységgel észlelte a művésztársak azon hajlamát, hogy az un. belle société-v&\ kapcsolatot teremtsenek: érvényesülési vágyból, hogy saját alkotói lehetőségeiket javítsák; a nyílt konfliktusok kerülésének stratégiája, hogy támogatásra méltóan a figyelem középpontjában maradjanak. Az alulról fakadó forradalmi nézetet fokozatosan a fentről eredő restauratív szemlélettel váltották fel. S mindezt úgy tették, hogy a mérsékelten haladó véleményt megtartották, amely azonban egyre inkább általánossá, míg végül üres szólammá vált. Az ilyen kísértésnek ellenállni képtelen Lisztet - Heine szemében - a sors erre predesztinálta, ugyanis Liszt vallási színezetű eklekticizmusa egyáltalán nem tette lehetővé a politikai ellenálló képességen alapuló tudást és mindez számára pusztán az elnyomottakkal való emocionális azonosulást engedte meg. Hogy a korábbi saint-simonista Lisztet 1842-ben - Heine halálos ellenségei - a porosz korona rendjével tüntették ki, s 1844-ben udvari karmesterként a weimari nagyherceg szolgálatába állt, Heine számára azon refeudalizáció közvetett bizonyítékainak tűntek, melyet a korábbi eszmék elárulásának tekintett. Heine maga 1844-ben a legbaloldalibb nézeteket vallotta: Németország, Téli Rege címmel megírta a maga számadását, kapcsolatba lépett Marxszal, - rendkívül éles antimonarchista költeményei mellett - megjelentette a porosz haderő által vérbefojtott sziléziai takácsok felkelése alkalmából írt Weberliedet (Sorozódalt). 1848 februárjában, márciusában, amikor Heine megírta a más európai országokban a megkísérelt forradalmak jelzőtüzévé vált párizsi forradalomról szóló jelentéseit, miközben Marx és Engels Londonban megjelentette a Kommunista kiáltványt, s mialatt Metternich elmenekült Bécsből, s Magyarországon felszámolták a cenzúrát, Párizsban ki-