Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Romantika, biedermeier és realizmus

zést nehéz jó lelkiismerettel használni a kommunizmus utáni Kelet-Európában. Mindez azt sejteti, hogy a történeti tárgyilagosság hiú ábránd. 1848ban, sőt 1898-ban is mást érthettek romantikán, mint 1998-ban. A huszadik század végén Hölderlin, Nerval vagy akár John Clare némely művei jelentősebbnek látszanak ahhoz képest, ahogyan százötven évvel ezelőtt értékelték őket, s talán az Előszó is nagyobb hatású költeménynek számít ma, mint a tizenkilencedik század második felében. Pound ráirányította a figyelmet Beddoes munkásságára, a szürrealisták Aloysius Bertrand prózában írott költeményeinek nyelvjátékaihoz kapcsolódtak, sőt a legutóbbi évtizedek is hoztak lényeges változást: Yves Bonnefoy Marceline Desbordes-Valmore költészetét emelte ki, „a szóhasználat sűrűségére" („la densité dans l'emploi des mots")

6 hivatkozva. Az efféle átértékelődések azt bizonyítják, hogy a romantika olyan párbeszédet folytat a mindenkori jelen művészetével, mely lényegénél fogva lezáratlan. Míg az (új)klasszicizmus a fölvilágosodás eszmeiségéhez képest meghatározandó stílus, a romantika egyszerre stílus- és világszemlélet (Weltanschauung). Ha „longue durée" folytonosságban próbáljuk elhelyezni a romantikát, alighanem a rokokó elutasítását vehetjük kiindulópontnak, mely a tizennyolcadik század második felében következett be a különféle európai irodalmakban. A következő szakaszt nehezebb kijelölni, mert az eszményibe vetett hit s a szervetlen forma jegyében meghatározható (új)klasszicizmus

7 1800 körül fokozatosan alakult át; az „ut pictura poesis" elvét nem ugrásszerű váltásként szorította ki az „ut musica poesis" eszménye, az állóképszerű szépség egyezményes előírásait lassan érvénytelenítette a Pszeudo-Longinosz nyomán Burke-től Kantig és Schopenhauerig egy sor elméletíró által elemzett fennkölt (fenséges, magasztos, „sublime", „das Erhabene") dinamikus értelmezése, mely alapján e minőség a szokatlannal, rendkívülivel, félelmet keltővel, a természetfölötti megnyilvánulásával, villanásszerű s végtelen, váratlan hatás és az emlékezetet próbára tevő, nagyszabású, fokozásos kibontakozás feszültségével került összefüggésbe. Persze, nem szabad felednünk, hogy nem a tárgyban, de a szemléletben, az ér6 Yves BONNEFOY, La vérité de parole. Pans, Mercure de France, 1988, 32. 7 H. HONOUR, Neo-Classicism, Harmondsworth, Middlesex, Penguin, 1991, 101, 130.