Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Romantika, biedermeier és realizmus
Szegedy-Maszák Mihály Romantika, biedermeier, realizmus Miként lehet kijelölni a romantika helyét az európai művészet s irodalom folytonosságában? Mindenekelőtt a szaknyelv ellentmondásai miatt nehéz e kérdésre válaszolni. A történésznek az irodalmi mozgalmak értékeléstől mentes meghatározására kell törekednie, de aligha könnyű eleget tenni az ilyen eszménynek, ha olyan fogalmakat emlegetünk, mint rokokó, (új)klasszicizmus, romantika, biedermeier, realizmus, szimbolizmus, naturalizmus és Jugendstil (szecesszió). Egyáltalán nem bizonyos, hogy e mozgalmak ugyanazon a síkon helyezhetők el. Mivel a biedermeier, a realizmus és a naturalizmus az irodalom szerepkörök alapján meghatározható (funkcionális) szemléletével függ össze - szemben a romantikával és a szimbolizmussal, amelyek határozottabban kötelezték el magukat a művészet öntörvényűségének az eszményével - könnyebb őket intézmények jegyében, mintsem írásmód (stílus) alapján megközelíteni. A biedermeier életkép vagy a realista regény elválaszthatatlan a képes zsebkönyvtől, a folytatásos közléstől s az újságírástól. Keats ódáit vagy Mallarmé szonettjeit ezzel szemben inkább tekintették öntörvényű nyelvi szerkezeteknek. Némely irányzatok tagadták, mások viszont lényegbevágónak tüntették föl a szembeállítást mű (Werk) és hasznos termék, használati eszköz (Zeug) 1 között. A biedermeier bútor az alkalmazott művészet jelentőségére irányította a figyelmet, Keats legkésőbben írt ódája, Az őszhöz viszont az időn kívül álló, önmagáért való műalkotás ábrándját keltette némely olvasóban. A két véglet természetesen legföljebb elvonatkoztatásként létjogosult, hiszen valószínűleg minden irányzatban fölismerhetők az ellentétes törekvések nyomai: a romantikában például viszonylagosnak mondható az abszolút és a programzene érvényessége. A torzítás elkerülése végett érdemes fölidéznünk Paul de Man figyelmeztetését: „A hagyományos irodalomtörténet szakkifejezései, a korszakok vagy irodalmi mozgalmak egymásutánja csak akkor hasznos, ha annak tekintjük őket, amik: inkább alakzati minták (figurai patterns) 1 Martin HEIDEGGER. Holzwege, Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann, 1950, 27-28.
