Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

„Bár még 1848 előtt tűnt fel, mégis Arany e legutóbbi évtizednek uralkodó költői egyénisége. - Nem oly nagy tehetség, mint Vörösmarty vagy Petőfi, s kétségkívül ezek költői ere jóval gazdagabb - de együttes hosszú keresés után ő lelte meg a leghelyesebb utat. Amazok az Attilák, kik tízszer annyit hódítottak; az ő országa kisebb, de már ebben megmaradunk, s az utódok feladata lesz többet hódítani hozzá. Azok nagy erények, csekély hibákkal. O kisebb, de már - mondhatni hiba nélkül. (...) szerényebb, de tán gazdagabb; szigorúbb, de biztosabb; alacsonyabb, de izmosabb. (...) Nem titán és nem bír istenekkel kikötni, de nem is veszít csatát. - Benne legtöbb az összhang, leghelyesebb az arány - szóval: jelleme legkövetkezetesebb. Nem bámulatos, de tiszteletreméltó." (Vajda 1940,1793) Vajda értékítélete szerint tehát Arany nagysága csupán relatív; nem a csúcs, hanem a kiindulópont, ahonnan új tartományok meghódítására lehet elindulni. Ez persze logikusan következik fejlődéselméletéből, hiszen imént ismertetett víziója szerint a magyar nemzet az újjászületése utáni pillanatban, egy felfelé ívelő periódus kezdetén van. Utóbbi gondolatával nyilván egyetértett kortársainak többsége, ám Arany költői érdemeit megkérdőjelezhetetlennek tartották. Gyulai bevallottan az ő epikus munkáinak nyomán fogalmazta meg a hazai verses elbeszélő költészet perspektíváival kapcsolatos optimista álláspontját; ebben persze lehetőségként benne rejlik Arany korábbi epikus teljesítményének a meghaladása is. De Gyulai és kortársai inkább a kiteljesedésre vártak, azaz Arany meghaladását elsősorban magától Aranytól várták, és valószínűleg nehezen viselték, hogy egy önjelölt költő a Toldi szerzője érdemeinek leszállításával saját költői felfutása előtt egyengesse az utat. Gyulai alighanem kellemetlen akarnokot fedezett fel a korábban „ifjú tehetség"nek (Gyulai 1908,128) nevezett Vajdában; a 60-as évek elejétől egyre nyilvánvalóbbá váló ellenszenvének minden bizonnyal itt rejlik az oka. Vajda János szépirodalmi munkái 1: az elmélet szolgálatában Amikor Vajda a népnek a társadalomba való beemeléséről ír, s az ezzel járó megújulásról, nyilván saját népi származása is ott van hátsó gondolatai között. A programirat valóban testre szabott és ha végigtekintünk a megelőző évtizedben született munkáin, akkor megállapíthatjuk, hogy költészetét már korábban is a benne kifejtett elveknek megfelelően igyekezett alakítani. Legelső könyv alakban megjelent munkája egy Arany nyomdokain készült epikus mû volt, a Béla királyfi (1855). Gyulai mindjárt megjelenése után megállapította, hogy ,Vajda tulajdonkép naiv, azaz népies eposzt akart írni" és ha hibáira éles szemmel hívta is fel a figyelmet, irányát azonban nem kárhoztatta és kritikájának végkicsengése is pozitív: „Altalán véve az egész mű egy még meg nem alakult költészet tisztulatlan, de erős nyilatkozása, s van benne valami meglepő, mi várakozást s igényeket gerjeszt. „ (Gyulai 1908,132) Már maga az a tény, hogy Vajda epikával, méghozzá történeti epikával foglalkozott, mutatja a kor elvárásainak hatását, vonzódását az objektív műfajok felé. Emellett többször adott közre történeti balladákat, románcokat, rövidebb elbeszélő költeményeket (Balassa Menyhért, 1854; Imre herceg, 1854; László vitéz, 1854; Visegrádon, 1856; stb.) kísérletezett népies elbeszélő költeménnyel (Bojtár Bandi, 1855), és a hun történetből választott témát, amikor drámaírásra készült (Ildikó, 1857). Ezeket a munkáit ma nemigen szokás emlegetni, vagy ha mégis, akkor csak úgy, mint a hangját kereső Vajda János kevéssé sikeres próbálkozásait. És ez az értékítélet végső soron meg is állja a helyét - csupán azt kell látnunk, hogy nem ösztönös hangpróbákról, hanem nagyon is tudatos életműformálásról van itt szó, ami ráadásul korántsem ért véget az ötvenes évekkel.