Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

Vajda jól tudott franciául, kora modern francia költőit, a parnasszistákat és Baudelaire-t, az 1857-ben megjelent A romlás virágait mégsem emlegette. Róluk úgy tűnik, sohasem vett tudomást, azonnal fölfigyelt viszont Victor Hugo két évvel később napvilágot látott Századok legendája című munkájára és a Nővilág 1860. febr. 12. számában megjelentette a Le parricide (Az apagyilkos) című rész fordítását. Érdeklődésében osztoztak kortársai is. Tóth Kálmán már a megjelenés évében ismertette a könyvet a Budapesti Szemlében és egy részletet le is fordított belőle (Vajda 1969, 510). A következő számban pedig Arany és Gyulai barátja, a népnemzeti irányzat szürke eminenciása, Szász Károly méltatta hosszan a francia író alkotását (Vajda 1969, 510), majd két évvel később kötet formában is megjelentetett belőle egy válogatást (A Századok legendájából Hugo Victortól, 1862), terjedelmes előszó kíséretében. Victor Hugo abban az időben III. Napóleon önkényuralmának politikai száműzöttjeként a normand tengerpart mellett fekvő, de angol fennhatóság alatt álló Jersey (1852-55), majd Guernesey (1855-1870) szigetén élt. Hajlíthatatlan következetessége nyilván rokonszenves volt a Világos utáni Magyarországon. A Századok legendája mégsem elsősorban szerzője személyének köszönhette gyors hazai recepcióját, hanem sokkal inkább a műfajának. Théophile Gautier, a parnasszisták vezéralakja, akinek Baudelaire A romlás virágait ajánlotta, Les Progrès de la Poésie française depuis 1830 (1868) című nagy tanulmányában a következőképpen méltatta a Századok legendáját: „Franciaországban sokat panaszkodunk az eposz hiányáról. Valóban, a görögöknek ott az Iliász és az Odüsszeia, az olaszoknak az antikvitás idejéből az Aeneis, az új Itáliának az Isteni színjáték, az Őrjöngő Roland, A megszabadított Jeruzsálem, a spanyoloknak a Romancero és a Araucana, a portugáloknak a Lusiade, az angoloknak Az elveszett paradicsom. Mindezzel mi nem tudunk szembeállítani mást, mint a Henriade-ot, egy eléggé sovány dolgot (...) amely ráadásul olyan nyelven íródott, amelyet csak a tanultak értenek. Most azonban Victor Hugo, ha nem is egy szabályos, 12 vagy 24 énekes eposszal, de sok apró cizellált, gondosan válogatott aranyérmével ajándékozott meg bennünket, melyekre ráveretett az elmúlt századok valamennyi korszaka és civilizációja. Ez a két kötet tulajdonképpen egy tucatnyi eposzt tartalmaz, de tömörített, gyors formában, egy ország vagy egy század színeit, jellemzőit és rajzát kicsiny térbe sűrítve." (Gautier 1929, 229) A magyar olvasót mindenekelőtt az a könnyedség töltheti el irigységgel, amellyel Gautier a nálunk is jól ismert problémáról beszél. Nem görcsöl, láthatóan nem ez jár állandóan a fejében és nem ennek megszületését várja epekedve, mint magyar kortársai. A francia költészet utóbbi évtizedek alatti fejlődését fölvázoló majd százoldalas tanulmányának csak az utolsó, tízoldalas fejezetében, a modern törekvések részletes ismertetése után jut hely Hugónak. Öregedő, mégis erős és csodálatra méltó oroszlánhoz hasonlítja az akkor 66 éves írót és szívéből örül, hogy végre talán megszületik a francia nemzeti eposz - de a hiányra mintha csak abban a pillanatban döbbenne rá, amikor valaki vállalkozik a megszüntetésére. Szavaiból kiderül az is, hogy a Századok legendája esetében nem hagyományos hőskölteményről van szó, hanem az eposz modernizálásáról. Sok rövid epikus darabról, melyek tárgyukat tekintve eléggé változatosak, eposzi megéneklésre a klasszikus szabályok szerint nem is feltétlenül alkalmasak, a munka egészéből pedig - éppen darabokra szaggatottsága miatt - hiányzik a klasszikus eposzi masinéria. Vajdának viszont éppen e tulajdonságainál fogva adhatott biztatást és újabb ihletet epikai munkáihoz. Az évtizedfordulón született rövidebb elbeszélő költeményein egyértelműen kimutatható Hugo hatása és a párhuzamra fölfigyelt már a korabeli kritika is. 1860-ban megjelent Vészharangok című kötetéről így írt a Hölgyfutár: „Az elbeszélő nagyobb művek, mint A jáborfa regéje, Mit kongnak bongnak a harangok