Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

is tompított) kultúrpesszimizmusa, hanem a magyar népköltészetről kifejtett álláspontja ellen lehetett kifogása. Vajda azt a véleményét, hogy a modern korban már nem jöhet létre a görög eposzokhoz hasonló közösségi alkotás, a következő sorokkal igyekezett alátámasztani: „A nép maga megszűnt költő lenni. A nép költészete nem dalokban, versekben van, hanem a cselekvésben. Költői élet nincs többé (együgyűséget találunk ugyan faluinkon, de az még korántsem költészet, és a babona, a tündér rege nem zavarható össze a görögök mythoszával, mely tulajdonképpen azok - vallása volt." Gyulai és vele együtt az egész népnemzeti iskola ugyanis, miközben visszanyúlt az 1820-as évek eszményeihez, szívesen elfeledkezett a Nemzeti hagyományokat fogalmazó Kölcseynek arról a meglehetősen keserű megállapításáról, hogy az újabb népdalokban a régmúlt eseményei helyett „... csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenül járt lyánykának emlékezete forog fenn" (Kölcsey 1960, 517), így rájuk szerves irodalmi fejlődést alapozni lehetetlen. Vajda viszont Kölcsey tanulmányát talán nem is ismerve lényegében ugyanerre a megállapításra jutott és levonta belőle azt a következtetést, hogy a szép hazai meghonosításáért, az örök életet és halhatatlanságot biztosító nemzeti kultúra megteremtéséért nem saját hagyományainkhoz, hanem az európai kultúra közös bölcsőjéhez, az antik görög művészethez kell mintát és főként szemléletmódot keresve visszafordulni. Tette ezt már csak azért is, mert az Iliászra és a görög drámairodalomra, egészen pontosan Aiszkülosz Leláncolt Prométheusz című tragédiájára való hivatkozással saját költői hajlamait, az érzékiség és a szenvedélyek ábrázolását is legitimálhatta és bevonhatta e nemzeti kultúrateremtő folyamatba. „... a hajdankor nagy alakjait nem a beteges szenvelgés, hanem az őstiszta érzékiség teremtette, s maga a görög mythologia és művészet az érzékiség szüleménye, melynek romlása idézte elő a classicitas bukását, előidézte a kedély meghasonlását, és teremtette a kételyt; leszármaztatta a humor füstfellegét a hajdankor aranyfellegeiből." - fejtegette Vajda. Majd rátért a szenvedélyek hasonló szerepének bizonyítására is: „... azt állítom, hogy a szépművészet azon népeknél nyert legtökélyetesebb idomot, melyekben a szenvedély nagysága a legmagasb fokot érte el, melyekben a szenvedély mint izzó parázs a katlan tartalmát, lángra gyújtá a szellem anyagát, a velőt, és e lángok a legemelkedettebb eszményképekké alakultak át. Míg az érzelgősség önmagát emésztő tüzéből legföljebb csak (...) lyra keletkezik, addig a szenvedélynek cselekvésre indító sarkantyúja képzelmi lényeket, fogalmakat testesítő idomokat, eszményképet alkot magának. (...) ebből származott a mythosz, a valódi, a legmagasb költészet." E sorok a kritika által meglehetősen értetlenül fogadott Ildikó című drámájának a bemutatója után, mintegy annak igazolásaként születtek. Az érzékiség és a szenvedélyek ábrázolása azonban jelen volt lírájában is; az utókor épp emiatt emlegeti verseit szívesen, kiemelve, hogy azok milyen nagy mértékben eltérnek a népnemzeti iskola lírával szembeni elvárásaitól. S ez igaz is; a figyelmet csupán arra szeretném felhívni, hogy Vajda, idézett sorainak tanúbizonysága szerint, éppen a Gyulaiék által is sürgetett kultúrateremtés számára igyekezett saját törekvéseit szalonképessé tenni. A Szépről a szépeknek szerzője tehát gondolatmenete alaptéziseként ugyanúgy elismételte a nemzeti létnek és a nemzeti kultúrának a korban közhellyé vált összefüggését, mint a népnemzeti iskola gondolkodói. A kifejtés során persze számos állítása kivívhatta volna Gyulaiék ellenérzését. Kapcsolatuk azonban ez idő tájt még szinte harmonikusnak mondható. A Nővilág 1857. október 4-i számában Vajda meleg hangon emlegette Gyulai Szüretem című költeményét (Vajda 1979, 166) és szívesen közölte írásait is a lapban, akárcsak Arany János munkáit (Komlós 1984, 114; Bóka 1941, 80). Sőt még négy évvel később, a Széptani levelek bevezető részében is pozitív példaként emlegette Gyulait, akinek szokatlan állításai miatt igaztalan támadásokat