Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

kellett elviselnie (Vajda 1940, 1774). Pár oldallal később azonban kritikával illeti Arany folyóiratát, a Szépirodalmi Figyelőt, amiért annak „rendes udvari ítésze", Szász Károly elvtelenül dicséri egy fiatal költő tehetségtelen verselményét. A dolog hátterében valószínűleg az áll, hogy a lap hosszú és elismerő kritikákat közölt a kor középszerű költőiről, míg Vajda Vészhangok című kötetére mindössze két oldalt szánt (Vajda 1979, 886). A Széptani levelekben található oldalvágás még nem érintette közvetlenül Aranyt, aki maga is szerkesztői jegyzetben határolta el magát kritikusától, Vajda azonban a Csatárban tovább csipkedte a Figyelőt, az április 11-i számban már valóban durván és gúnyosan (Vajda 1979,451) Arany sértődötten válaszol, a viszony végérvényesen elmérgesedik közöttük, majd következik Gyulai kegyetlen kritikája az Önbírálatról. A nézeteltérés mögött Komlós elvi ellentétet, nemzeti függetlenség és polgári haladás kérdésének eltérő megítélését sejti (Komlós 1984, 164); én inkább a személyes ellentétek (ellenszenvek) szerepét emelném ki. Az Önbírálatot fogalmazó Vajda és a szöveget kíméletlenül ízeire szedő Gyulai kétségtelenül eltérő módon ítélte meg a korabeli magyar társadalom helyzetét, a pillanatnyi helyzetértékelés különbözősége azonban nem takarhatja el azt, hogy elvi szinten ez idő tájt sokkal kisebb volt a különbség közöttük, mint azt feltételezni szoktuk. Világosan kiderül ez a Széptani levelek gondolatmenetéből is, melynek lapjait forgatva úgy tűnik, mintha Vajda még közelebb került volna a népnemzeti iskola irodalomszemléletéhez. A szerzőt elsősorban a megváltozott politikai helyzettel párhuzamosan átalakult irodalomművelés késztette megnyilatkozásra. Attól tartott ugyanis, hogy az 1850-es évek végétől, Ausztria közismert külpolitikai kudarcainak hatására szabadabbá vált légkörben a költészet „a politika vak engedelmességű szolgájává szegődik" (Vajda 1940,1775). Toldy Ferenc nem egészen egy évtizeddel korábban még úgy nyilatkozott, hogy a reformkori irodalmat a politika szolgálata tette tönkre, Erdélyi rosszalta, hogy a művészet „Homér lantjával akarja bevégezni a trójai háborút" (Erdélyi 1961, 284) és a bukás után senki sem bánta, hogy a költészet kiszabadult a politika szolgálóleányi szerepéből. Vajda most attól félt, hogy megismétlődik a múlt, s nyilván ezért tartotta szükségesnek az egészséges nemzeti költészet kritériumainak megfogalmazását. Négy évvel korábbi gondolatmenetéhez képest a legfőbb változás a „görögös" szemléletmód „népiessé" alakulása, a népköltészet felértékelődése. Alapállása természetesen változatlan, írásának elején megismétli a kultúra nemzetfenntartó szerepéről szóló közhelyet, példákat sorol arra, hogy az egyes „néptörzsek" értékét szellemi erejük határozza meg. „Ez egyszersmind vigasztalásul szolgálhat oly csekély számból álló néptörzsnek, mint mi vagyunk, mert nagyon ösztönző a tudat, hogy nincs elzárva előttünk a dicsőség útja, s csekély számunk dacára (...) mi is magunkra vonhatjuk a nagy világ figyelmét s kiérdemelhetjük tiszteletét. „(Vajda 1940, 1776) A szellemi élet kiművelésében pedig az irodalomnak van alapvető szerepe. Vitatkozik azokkal, akik a magyar nemzet keleti származására való hivatkozással ünneplik a nemzeti hibákat és bizonyítani igyekszik a kereszténység kultúrateremtő és nemzetmegtartó erejét, szemben a keleti vallásokkal. A magyarságot hagyományai már ezer év óta a kereszténységhez kötik, s természetesebb rokonságban van „nyugottal, mint kelettel". Korát átmeneti kornak, a kiforrás időszakának tartja, amikor a magyarságnak, anélkül, hogy megtagadná eredetét, ki kell vetni magából minden olyan régi elemet, amely az előrehaladást gátolja. Ilyen káros keleti örökséget lát a szóvirágok kedvelésében, e nézőpontból ítéli el a petőfieskedők tevékenységét és példákkal bizonyítja, hogy ahol az üres frázisokat annyira kedvelik, mint nálunk, ott hiába várunk nagy drámák megszületésére. A helyzet mégsem reménytelen: „Én ugyanis azt látom, hogy nálunk a szorosabb értelemben vett nép aránytalanul több szerencsés, illetőleg valóbb értékű elemeket rejt romlatlan ős lényében, mint a közel négyszázados ter-