Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

ban hiányos és sok tekintetben megbízhatatlan; hiába keressük benne például A szépről a szépekhez (1857) című nagy, több részletben megjelent tanulmányt, a négy esztendővel később ugyancsak folytatásokban napvilágot látott Széptani leveleknek pedig lemaradt az utolsó része. Az alábbi fejtegetések során főként e két írásra támaszkodva igyekszem Vajda és a népnemzeti iskola, ezen belül is elsősorban Gyulai irodalomszemléletének összefüggéseiről néhány gondolatot megfogalmazni, tudatában annak, hogy a további kutatások megállapításaimat minden bizonnyal finomítani fogják majd. A szépről a szépekhez voltaképpen programcikk, vagy legalább annak indult, hiszen első része Vajda frissen indult lapja, a Nővilág élén jelent meg 1857 januárjában. Felütése szinte Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényének hangulatát idézi: „Gyönyörű paradicsomkertei a szép magyar hazának, tejmézes folyamokkal övezett, isten-áldott boldog kúriák, ti hajdani kis királyságok, fölmagozva bizodalmas, barátságos burjánnal, betetőzve szép vadrózsákkal, körülölelve szerelmetes iszalaggal - ti egykor vidám, örömhangos fészkek, mért vagytok olyan szomorúk, mint a féllábon gunnyasztó gólya az őszi pusztaságon, melynek egyik szárnyát kegyelet nélküli vadász kezek törték el?" S folytatása is megfelel a józan számvetést igénylő, nemzet és irodalom sorsát összekapcsoló korhangulatnak. Az erő eljátszotta szerepét - fejtegeti Vajda - a háború múltán a buzogányt el lehet tenni a család múzeumába, a padlásra. Az idő új gyermeket szült, örökifjút és halhatatlant: „Neve: szépművészet - származását veszi a görög istenektől, s hazája minden ország, minden ház, melyben mívelt emberek laknak." A szépművészetek fontosságát Vajda is a korban közhellyé vált herderi gondolatokkal igazolja. Kifejti, hogy valamennyi nép, még a legkisebb lélekszámú is, naggyá lehet, de csak a szép eszméje által. A perzsák és a mongolok kipusztultak, a görögök fennmaradtak. „Az egyes ember, valamint egész nép meghal és végkép elpusztul, ha a szépet nem imádja - azért nem földrajzi fekvés, nem számkisebbség hozza meg a népek halálát, hanem a szép eszméje iránti érzéketlenség, vagy vétkes hanyagság." Vajda eltöpreng azon is, hogy vannak-e még esélyei a klasszikus eposznak a 19. században és gondolatmenete egyáltalán nem áll távol Gyulai Pál imént ismertetett nézeteitől. Abból indul ki, hogy az Iliász a görög nép alkotása, a költő csak mester, aki az egésznek alakot adott. Hőseposz azonban a nemzet életének csak egyetlen sajátos pillanatában születhet, a gyermekkor és a felnőttkor határán, amikor még egyszerre bír gyermeki szívvel és férfiajakkal - e kettővel pedig csak a görögök rendelkeztek. A Roland ének keletkezése idején a franciák szíve még gyermeki volt, de hiányzott a férfiajak; „...mai nap minden európai nép bírja a másik főkelléket: a férfiajakat - de többé nincs meg s nem is lehet a - gyermeki szív!" Az az általános kultúrpesszimizmus, amely szavaiból mindezek után kicsendül, természetesen már távol áll Gyulaitól: „...hiszem azt, hogy az emberiség gyermekkora a lyrát, ifjúkora az eposzt, férfiúi érett kora a drámát alkotta meg - Dávid, Homér és Shakespearban. Minek nevezzük e szerint a jelent, melyben újra a lyra a legkiválóbban mívelt költészeti ág? Talán újra megifjult? Azt hiszem, a jelenkor oly vén ember, ki gyermekké lett, - síró gyermekké - az egykorinak vidámsága, elevensége, szűzi épsége nélkül." A lírával szemben megfogalmazott fenntartások természetesen megintcsak összefüggésbe hozhatók a korban általánosan tapasztalható „líraellenességgel" és az eposz-tanulmányában gondolatmenetének végkövetkeztetésével váratlanul szembeforduló Gyulaira emlékeztet Vajdának az az eljárása, hogy mindezek után kijelenti: az ifjúsággal való érintkezés, az Iliász olvasása mégiscsak megifjíthatja az új költészetet. Gyulainak persze, amennyiben figyelemmel kísérte a Nővilágban megjelent részleteket, elsősorban nem is Vajdának (a gondolatmenet fordulata által egyébként