Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

den, s amelyhez az ötvenes évek elején, az illúziókkal való józan leszámolás és a tényekkel való számvetés jegyében egy pillanatig mintha a magyar gondolkodók is csatlakoztak volna. A húszas évek ideáljaihoz való visszatérés az oly megkönnyebbülten félredobott politikai illúziók helyett azonban újabb illúziók melegágya lett. Abban reménykedtek, hogy a magyar irodalom és vele szoros összefüggésben a magyar társadalom fejlődése elszigetelhető a kritikusan szemlélt nyugat-európai jelenségektől, s most végre sikerül az öntörvényű szerves fejlődés útjára lépni. Ebbe az illúzióba ringatta bele magát Kemény is, amikor röpiratának központi gondolatát, mely szerint a magyar nép természetétől idegen az erőszakos felfordulás, a forradalom, ilyen sorokkal igyekezett alátámasztani: „A mi óriás rónánk a mérföldekre eső falvakkal a gazdag, de különvált és népesítetlen pusztákkal, a homokutakkal, a nesztelen vidékkel, hol csak a méla és szaggatott szélzsibaj, a pásztorfütty és a nyájkolomp töri meg néha az ünnepi hallgatást (...) még évtizedek múlva sem lehet arra alkalmas, hogy a közlekedést egész gyorsasággal hagyja magán átvonulni és a lakosokat azon éber érintkezésbe hozza egymással, mely könnyűvé teszi a clubbok és associatíok összpontosított, titkos és egybevágó működését." (Kemény 1908, 21) A külvilágtól elzárt magyar világ illúziója ez; ugyanaz a hit, amely Gyulai tollát is mozgatta, amikor 1855-ös Szépirodalmi Szemléjének második részében azt igyekezett bizonyítani, hogy a modern Európa társadalmi viszonyai ugyan általában már nem teszik lehetővé eposzok keletkezését, de Magyarország kivétel, mert a magyar nemzet mindig élénken érdeklődött múltja iránt, kereste és várta a régi időkbe vezető műveket, az új idők tanait mindig igyekezett beilleszteni régi erkölcsei, hagyományai közé. „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az »Orök zsidó«-féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlük a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró." (Gyulai 1908, 100) A magyar vidéken folyó primitív és régies élet pedig éppen megkönnyíti a naiv epikus helyzetét. Gyulai ezzel a véleményével korántsem állt egyedül. A népnemzeti iskola irodalomszemléletében közismerten az eposz áll a műfajok csúcsán, s közismert az az izgalom és várakozás is, amellyel éppen e szempontból figyelték Arany költészetének alakulását. Az, hogy egy objektív epikus formát részesítettek ilyen kitüntető figyelemben, bizonyos mértékig megintcsak a pozitivizmussal rokon jelenségnek tűnik (Szajbély 1988). Valójában azonban egy olyan formát helyeztek előtérbe az objektív műfajok közül, amely alkalmas volt az ideálisnak tartott és alapvetően pozitivizmusellenes irodalmi és nemzeti mitológia szolgálatára. Az így kialakított műfaji hierarchia pedig, melyben a líra éppen úgy leértékelődött, mint a regény, alapvetően elavult volt és minden bizonnyal belejátszott abba, hogy a pozitivizmus Magyarországon nem járulhatott hozzá olyan mértékben a líra megújulásához, mint a francia parnasszisták (pl. Leconte de Lisle) szimbolizmust előkészítő költészetében (Martino 1970). Vajda János irodalommal szembeni elvárásai a kiegyezés előtt Vajda újságírói munkája során nem csupán vezércikkeket, tárcákat és glosszákat tett közzé, hanem kritikai és esztétikai írásokat is. Szorosabb értelemben vett publicisztikai írásaival ellentétben azonban, melyeknek 1864 előtt született része egybegyűjtve és kommentárok kíséretében olvasható a kritikai kiadás hetedik kötetében, ezek hiteles szövegét keresve még mindig a korabeli lapokhoz kell visszanyúlni. A kritikai kiadás ugyanis nem jutott el közrebocsátásukig, a Kozocsa Sándor által sajtó alá rendezett vaskos kötet (Vajda 1940) pedig, bár címe összes műveket ígér, valójá-