Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

Barabás Miklós: Vajda János, 1855. irodalomnak, hanem egyenesen a fejlődés zálogát látták benne. Az Irodalmi bajok idézett soraiból is kitűnt már, hogy az önkényuralom idejének előfizetője azért áldozott az irodalomért, mert hitte, hogy a nemzet fennmaradását a kultúrateremtő erő biztosítja, s ez az alapvetően Herderre visszavezethető gondolat valóban az 1850-es évek egyik legelterjedtebb közhelye volt. „... ma már minden értelmes tudja, hogy nemzeti létünket mindenekelőtt virágzó magyar irodalom által tarthatjuk fenn..." - írta például Tomori Anasztáz a Szépirodalmi Közlöny beköszöntőjében (1857. okt. 4. 1-5.) Hasonló megfogalmazásokat tucatszámra idézhetnék. Érdekesebb viszont Toldy Ferenc gondolatmenete, aki ezt a nézetet a reformkor évtizedeinek törekvéseire visszatekintve fejti ki. Véleménye szerint az irodalom az elmúlt másfél évtizedekben felhígult, a könyvpiacot fércművek tömege árasztotta el, s ez elsősorban a politika iránti határtalan lelkesedés számlájára írható. Most viszont eljött az igazi nemzeti irodalom teremtésének időszaka, „... mely mint a nemzetiség fő emeltyűjének, a nyelvnek leghathatósb kifejtője, nemesbítője és terjesztője, ez idő szerint fő tényezője megmaradásunknak, s mint közege a tudománynak, bennünket béltartalmunk nevelése által mindenek fölött képesít egy jobb, egy szebb jövendőre, s biztosíthatja azon felsőséget, melyet a magyar eddig is csupán jeliemi és szellemi nemesbsége által gyakorlott néptársai fölött." (Toldy 1851, 469-486). Ezzel Toldy lényegében a magyar irodalom 1830 körüli fordulatát deklarálta elhibázottnak, amikor is a nemzeti múlt és nemzeti jövendő felett való herderies szellemű, eposzváró és metafizikus borongást felváltotta a jelen aktuális kérdéseire figyelő, Széchenyi művei által inspirált gondolkodásmód és irodalomművelés. A fordulat jól megfigyelhető Kölcseynél, aki 1826-ban még a nemzeti múlt vétkes elhanyagolását vetette kortársainak szemére (Mohács, Nemzeti hagyományok), nem egészen egy évtizeddel később született Huszt című epigrammájában pedig leírta híres sorait a múltba való borongás hiábavalóságáról és kiadta a hazát fényre derítő Hass, alkoss, gyarapíts! jelszavát. Toldy persze azzal a nézetével, hogy a reformkori költészetet megmérgezte a politika, korántsem volt egyedül. Hasonló megfogalmazásokat lehetne idézni például Kemény Zsigmondtól (Kemény 1971, 230) is, Erdélyi pedig már 1845-ben arról értekezett, hogy a tévedező és történelmi távlatokat láttatni képtelen politikát az irodalom „fogja kivezetni egyenesb útra, biztosabb pályára" (Erdélyi 1886, 147). Világos után nem volt szükség a népiességet politikai felhangokkal átszövő Petőfire sem. Az átideologizálás munkáját Gyulai végezte el 1855-ös nagy tanulmányában (Petőfi Sándor és lyrai költészetünk), megtisztítva Petőfit mindattól a póriasságtól és társadalomátalakító indulattól, amely tökéletesen illeszkedett ugyan a reformkor utolsó éveinek világába, de amely teljes mértékben összeegyeztethetetlen volt a szabadságharc bukása után formálódó népnemzeti irodalomfelfogással. Ez utóbbi ugyanis a húszas évekhez és a szerves fejlődés eszméjéhez való visszatérést jelentette abban az időszakban, amikor Európában már egyre inkább a pozitív gondolkodás volt napiren-