Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

me azonban makacsul tartotta magát, s a három költő egymás mellé került az 1960as évek irodalomtörténeti szintézisében, az előbb említett akadémiai irodalomtörténetben is. Az utókorra tett hatásuk szempontjából ez természetesen érthető; még munkahipotézisként sem fogadható el azonban, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen körülmények között, milyen írói szándékok jegyében, vagy éppen ellenében születtek Vajda Jánosnak azok a versei, amelyek nyomán az árnyképrajzoló utókor a századvégi modernek kortársává emelte őt. A Világos utáni évtized mérlege: józan számvetés és újabb illúziók A szálak az 1850-es évekbe vezetnek vissza. Ez a kor úgy él a tudatunkban, mint a nemzeti tragédia sötét időszaka. A kiegyezés után színre lépett fiatalok, az 1840-es években születettek nemzedéke viszont, Arany Lászlótól Asbóth Jánoson át a néhány évvel fiatalabb Reviczkyig, bizonyos nosztalgiával tekintett vissza erre az időszakra. A nosztalgia okai világosan feltárulnak az Irodalmi bajok című hosszabb tanulmányból, mely 1879-ben jelent meg a Havi Szemlében, aláírás nélkül, talán a szerkesztő Bodnár Zsigmond tolla nyomán. A kiegyezés utáni viszonyokat vizsgáló, igen alapos irodalomszociológiai eszmefuttatásnak számunkra most csupán a kiindulópontja érdekes, melyben a szerző összehasonlítja az önkényuralom időszakának irodalmi viszonyait az 1867 után kialakult állapotokkal. Annak idején minden író ismerte a vidék lelkes irodalompártolóit, leküldte nekik az előfizetési íveket, ők körbejárták a nemesi kúriákat és szinte mindenütt sikerrel jártak, mert „... becsületbeli dolognak tartotta a magyar művelt közönség, hogy pártolja irodalmát, támogassa a nemzet szellemi életét, jól tudván, hogy csak az a nemzet él, melynek derék irodalma van, a többi senyved, enyészik s végre el is tűnik." (Havi Szemle, 1879. IV köt. 152.) A könyvek többnyire gond nélkül megjelentek, a hátuk mögött álló 700-1000 előfizető már biztosította a költségeket. A kiegyezés után viszont alapvetően megváltozott a helyzet. Az irodalom pártolása többé nem számított erkölcsi kötelességnek, az alkotmányos korszak beköszöntével a nemzet létét legitim államrend és törvények garantálták. A könyvet tehát „vegye az, akinek kell..." Az érdeklődés középpontjába az alkotmányos élet, a megyei és az országos választások kerültek, „... ezek és a szórakozások tényezői lőnek a mindennapi társalgás, érintkezés tárgyai." A pártok politikai lapokat indítottak, tele egymással folytatott polémiákkal; „A nemzet figyelemmel olvassa őket és majdnem egészen politikában leledzik." Ráadásul a politikai életet az elvtelen pálfordulások, a korrupció, a tisztátalanság jellemezte és a szép illúziók gyors szertefoszlásának időszakában a kor fiatal írói érthető módon tekintettek vissza nosztalgiával az önkényuralom tiszta viszonyaira. Némi szarkazmussal mondhatnám azt is, hogy nosztalgiával tekintettek vissza az illúziók kialakulásának időszakára. Nem feltétlenül a sötét kétségbeesés jellemezte ugyanis az ötvenes évek elejének megnyilatkozásait sem; az öreg Vörösmarty utolsó verseinek pokoljárását általánosítani komoly hiba lenne. Mellette jól kivehetők a megkönnyebbülés hangjai is: mégsem következett be a legrosszabb, élünk, megvagyunk, ráadásul megszabadultunk végre a légvárépítő fanatikusoktól, eljött a józan számvetés és a reális célok csendes megvalósításának időszaka. „... ha a magyar az erejéhez mért vágyak által törekszik sorsának naponkénti javítására, akkor... akkor nem fogja elérni, amit álomlátói neki jósoltak, de azért még boldog lehet." - fogalmazott Kemény Zsigmond (Kemény 1908, 7-8) Az illúzióktól való megszabadulás után pedig következhet az öntörvényű, szerves és egészséges nemzeti fejlődés, melyben nem csupán fontos szerepet szántak az