Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

nak, hogy Vajda Jánost nem akarja elismerni, addig a költő szinte észrevétlenül a legelső lírikusok közé emelkedett (Prém, 1884.). Az elismerő sorok azonban szinte láthatatlanná váltak a Vajda által festett önarckép mögött, melynek vonásait nem kisebb személyiség erősítette fel és formálta saját képére pár évvel később, mint Ady Endre. Ősét tisztelte a Montblanc-emberben, versek és újságcikkek sorában idézte meg a magányos, a kívül rekesztett, a meg nem értett és szerelemtől kínzott alakot, a látszatmagyarok között örök üldöztetésre ítélt igazi magyart. Márpedig Ady a konzervatívvá vált népnemzeti iskola utóvédharcai közepette újította meg a magyar költészetet és megnyilatkozásai természetes módon erősítették azt a már korábban kialakult ítéletet, mely szerint Vajda minden tekintetben Gyulaiék örök ellenlábasa és céltáblája volt. „Ady Vajdában szerette a nép-nemzeti iskolával már jó fél évszázaddal azelőtt szembeforduló költőt, aki éppen ezért az irodalmi élet peremére szorult" - fogalmazott például Varga József (Ady 1961,16). Vajda sorsának ilyen megítélése természetesen nem teljesen jogosulatlan. Gyulai megtámadta a röpiratok szerzőjét, Gyulai nem támogatta, amikor pénzért fordult a Magyar írók Segélyegyletéhez, Gyulai az Alfréd regényét Bulla János Tündéröv című költői beszélye mögé sorolta, Gyulai igyekezett megakadályozni azt, hogy versei megjelenhessenek a Kisfaludy Társaság kiadásában... A népnemzeti iskola vezérkarával szemben álló fiatalabb nemzedék ez utóbbi eset nyomán szólalt meg először igazán hangosan, s a Vajdáról szóló elismerő kritikáknak később is állandóan visszatérő motívuma az, hogy Vajda megnemértettségét, mellőzöttségét (költészetének szokatlan vonásai mellett) éppen Gyulaiéknak köszönheti. Mindez jól ismert és az 1860-as évek elejétől kezdve többé-kevésbé igaz is. Problematikusnak tűnik azonban számomra az, hogy a század utolsó harmadában született kritikák és a későbbi irodalomtörténeti értékelések egy része mindezt visszavetíti a szabadságharc bukását követő évtizedre. Ignotus emlegetett 1896-os kritikájában Vajda önmagába vetett hitéről és önbizalmáról, művészi törekvéseinek állandóságáról beszél. Már az 1850-es években volt ereje és bátorsága szembefordulni a népiességgel, pedig akkor a nemzet legnagyobb művészei még ennek az eszmerendszernek a jegyében harcoltak a velőtlen modernség, torz européerség ellen. Költészete negyven év alatt semmit sem változott. „S ha mégis frissnek látjuk, modernnek és közénk valónak, megértjük, hogy teljesen mért nem hatott annak idején, mikor vagy három évtizeddel megelőzte korát." Schöpflin Aladár 1912-es, Nyugat-beli nagy tanulmányában, már némi irodalomtörténeti távlatból, még sarkosabban fogalmaz: „... semmitől sem állott távolabb, mint Aranyéknak a népiest továbbfejlesztő tősgyökerességétől." (Schöpflin 1967, 273) Egyedül Komlós Aladár állapította meg 1954-es monográfiájában, kissé talán saját maga is meglepődve egyes ritkán emlegetett Vajda-írások olvastán, hogy „Az 50-es években az ember néha már azt hihette volna, Vajda is csatlakozni fog a Deák-párthoz, amelynek vezérét nagyra becsüli és irodalmi képviselőivel szívélyes viszonyban van; az irodalom elvi kérdéseiről pedig úgy vélekedik, hogy Arany költészete mutatja a helyes irányt" (Komlós 1984, 123). Az azonban, hogy a fő értékmérő Komlós számára a „jakobinusság", a feudalizmus- és Habsburgellenesség, gyorsan visszavezeti az elvi ellentétek hangsúlyozásához; a jó tíz évvel később megjelent akadémiai irodalomtörténet általa írt Vajda-fejezetében (Sőtér 1965) az iménti megállapításnak egyébként nyomát sem találjuk. Nem meglepő mindezek után, hogy azt az embert, akiben a század utolsó harmadának modern költői még atyai mesterüket látták, a későbbi irodalomtörténészek már Reviczky és Komjáthy kortársaként emlegetik. Erre egyébként Bóka László is felfigyelt 1941-ben megjelent monográfiájában és figyelmeztetett arra, hogy Vajdának életkora szerint inkább Petőfi, Jókai és Gyulai nemzedékében lenne a helye (Bóka 1941,15) A tévesz-