Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Keresztesné Várhelyi Ilona: „Lenge füvekből szőve reája hűs fedelet". Tényszerű és képszerű sírhatok Kölcsey lírájában

talizmus holdfényes temetőitől a romantikus, gyászfátyolos fej fákig. Juliannáktól Laurákig, Etelkáktól Piroskákig, Mohácstól Aradig, sőt az „ysa pur es chomuv uogmuc"-tól napjaink lírai nekrológjaiig. Ha gondolatban elvégezték ezt a motívumkutatást, nekem már nem is marad feladatom. S ha így megszabadultam a cím sugallta jogos elvárásoktól, eredetileg bejelentett témámnál maradva Kölcsey tényszerű és képszerű sírhantjairól beszélek, címmé emelve ebből a költészetből a legkifejezőbb és legjellemzőbb gondolatot: „lenge füvekből szőve reája hűs fedelet."* Most tehát arról a „kultuszról" lesz szó, amivel egy költő kitünteti a sírhant képét. Miért ez a megkülönböztetés: tényszerű és képszerű? Mert Kölcsey magánélete gyászokkal terhes. Sok-sok családtagja sírja mellett állt, szülein, közeli rokonain kívül szerelmét, sőt a szerelem reményét is eltemette, nem is szólva irodalmi-baráti veszteségeiről. Szinte jelképértékű, hogy Kölcsey először Csokonai sírjánál találkozik az irodalmi élettel. Még nincs 15 éves, de már teljesen árva. Ötévesen elsiratta apját, két kishúgát, 11 évesen anyját és a jótevő nagyapai nagybácsit, az öreg Kölcsey Sámuelt. Elete nagy pillanata mégis Csokonai temetése, hiszen itt fogja fel, hogy a szellem nem temethető, s mintegy igazolásul látja a sírnál először Kazinczyt, akit aztán majd verssel is eltemet. Más esetben, pl. Berzsenyi halálakor is szembesül a költői érdem halhatatlanságával. Az ilyen konkrét gyászokat rejtik a tényszerű sírhantok, amelyek fel felbukkannak lírájában. Am vannak „emelkedettebb" sírhantjai is, amelyek költői képként vagy hatáselemként rejtőznek lírájának minden korszakában és rétegében. Ezek árulkodnak ízlésében a szentimentalizmus nyomairól, és ezek idézik elénk a romantika kísértő szellemeit, lebegő rémalakjait. Azokat a sírhantokat nevezem előadásomban képszerűeknek, amelyeknek nem a konkrét tényük, nem a bennük hamvadó személy a fontos, hanem általánosabb, elvont jelentésük van. A felvilágosodás és reformkor, avagy a szentimentalizmus és romantika korszakának sajátosan kedvelt helye a temető. Ennek a babonákkal terhes, misztikus helynek borongós hangulata, csendje, nyugalma jól illik az elvágyódás életérzéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a mollra hangolt Kölcsey-életmű preromantikus vagy posztszentimentalista rétegvizsgálatánál minduntalan sírhantokra bukkanunk. Még holdfényes virányból és hesperi rózsapályából sincs nagyobb bőség, mint a hamwedrek fölé domboruló hantokból. Különösen korai verseiben gyakori kép ez a hervatag világ, de később sem ritkaság: az elmúlás vagy éppen a múlhatatlanság jeleként. A Kölcsey-versek vékonyka kötetét átlapozva 45 versben találkozunk a sírhant tényével vagy képével. Ez már önmagában is feltűnően nagy szám, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elmúlás gondolata világnézeti tartalmat is hordoz, feltétlenül figyelnünk kell a túlvilág küszöbére. Néha ezekről a sírhantokról „ráláthatunk"