Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

renc előzők és soká segédtársak nélkül, egyedül öngéniusa erejéből lépett oda, hol meg nem haladva, de nagy írók díszkoszorújától körülvéve áll, kiket oda Ö emelt." Ugyanaz az irodalomtörténész, aki Bessenyei felléptétől számította az újabb magyar irodalom korát, s aki az 1772-es korszakhatárt ránk hagyta, itt Kazinczyt abszolút kezdetként ünnepli. Ha voltak is Kazinczynak elődei, mint Ráday, Bessenyei, Báróczy, azok mi „egyebek, mint korai derű a déli naphoz képest?" Az igazi történet tehát Kazinczyval kezdődött; s akit ő avatott fel, az egyetlen igaz irodalmi családfából származik. „Fejenként szellemi gyermekei, utódai vagyunk tehát Kazinczy Ferencnek": többes szám első személyű az ige, vagyis a szónok maga is a nagy irodalmi honfoglaló szellemi gyermeke. S a beszéd elegáns retorikai záróformulája módot ad Toldynak arra is, hogy homályosan, de annál többet sejtetően célozzon a kitüntetett helyre, mely őt Kazinczy utódai sorában megilleti. Elég lett volna Kazinczy születésnapjának centenáriumára egyszerűen emlékeztetni az egybegyűlteket, s biztosan megszavazzák az emlékünnepélyt, mondja végül elegánsan Toldy, ha tehát mégis többet mondott a kelleténél, „a tárgynak méltóztassanak azt tulajdonítani, mely magamat, a nagy emberhez kötött, s míg élek, kötendő, vonatkozásaimnál fogva is, elragadott."

86 Voltaképpen Toldy az új irodalom genealógiájába beleszövi a saját eredetmondáját, kimondva-kimondatlanul azt sugallván, hogy ő az érdemi kezdettől ott volt, tehát az alapítók nemzedékének teljesjogú tagja. E burkolt eredetmonda valahonnan ismerős. Észrevették már előttem, hogy irodalomtörténeteiben Toldy saját nemzedéke és irányzata célértékeit igazolta, az általa bemutatott történet efelé halad, a „fejlődés tehát közvetve saját magához vezetett el".

87 A sarkított tétel, miszerint Toldy önmagát állította volna a magyar irodalomtörténet végcéljaként, alapjában igaz, de legalább ilyen fontos, amit a Kazinczy-centenárium indítványának rejtett eredetmondájából kihámozhatunk: az újkor, s az igazi, maradandó érték az ő csoportjával s vele magával kezdődött. (Esztétikai meggyőződésén és ízlésvonzalmain kívül talán végcél és kezdet együttes birtokbavételének vágyából is magyarázhatjuk, hogy első költészettörténeti fejlődésrajzában Vörösmarty után már csak epigonokat látott. Később e nézetét kénytelen-kelletlen módosította, de először nem véletlenül nyomatta kiemelten e szót, ügyet sem vetve kortársai várható megbotránkozására. Az epigon gyönge utánzó, s másodlagos az eredetihez képest; Vörösmarty életművének ilyen történeti kitüntetésével Toldy annak a pillanatnak tulajdonított elsődlegességet, amelyben Vörösmarty oldalán ő maga is megjelent az irodalomban. Tudnia kellett, hogy saját szerepének történeti megítéltetése részben nemzedékükétől, s benne leginkább a Vörösmartyval és Bajzával formált triászétól is függ; bizonyosan eljutottak hozzá olyan vélemények, amelyek együtt emlegették őket, mint már Kazinczyé, aki épp vele közölte, hogy azonos értékű, csak másféle kiválóságot tulajdonított neki (és Stettnernek), mint amilyet Vörösmartynak,

88 vagy később Szemere Pálé, aki 1838-ban rajongva emlékezik meg a triász tagjairól Kölcseynek, egy szóba vonja össze neveiket, s azért örül szerencséjének, hogy társaságukban lehet, mert szerinte vitathatatlanul ők a kortársi irodalom legjelesebbjei.

89

) Amikor irodalomtörténeteiben Toldy a saját teljesítményét méltatja, ugyanerről szól öntudatlan személyes üzenete: nem megkésett jövevény voltam, hanem a honfoglalók egyike. Kritikusi és szövegkiadói tevékenységéről egyes szám harmadik személyben emlékezik meg, félreérthetetlenül utalva úttörő jelentőségére, s itt már egyazon mondatba kerülhet Kazinczyval. A nagy virágkort (1808-tól 1830-ig) tárgyalva mint „komoly, tudományos, részrehajlatlan törekvés" jeleit említi, hogy a „széptani kritikát szerencsésben Kazinczy, Kölcsey, gr. Teleki József űzték; Toldy Ferenc pedig a bőven beereszkedő elemző itészetre adott, első, példát Aesthetikai leveleiben".

90 Az állítás igaz, de lélektana az irodalomtörténész rejtett becsvágyáról