Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
árulkodik, hiszen a fáziskülönbség itt nyomtalanul eltűnik, s maga a szerző még kiemelt helyet is kap a fényes névsorban. (A szóban forgó Aesthetikai levelek pedig éppen Vörösmarty epikájáról szóltak.) Toldyt alighanem boldoggá tette volna, ha hallja Gyulai róla szóló emlékbeszédét, melynek első mondata szerint vele szállt sírba „utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek irodalmunk újjászületését köszönhetjük". 91 Titkon erre vágyott egész életében. íöldy beszédének indítékai közt azonban ennél személyesebbet is gyaníthatunk. Mélyen át kellett éreznie, hogy Kazinczy neki nemcsak mestere és jótevője, hanem atyai barátja, sőt fogadott apja volt, ami akkor is a hála kötelezettségével, s a hálátlanságtól való szorongással járt volna, ha a közelgő évforduló nem hozza felszínre az egykori tanítványban lázadásai kínos emlékét. A beszéd szövegében csak célzást találunk arra, hogy Toldyt személy szerint valami különleges és sírig tartó kötelék fűzte Kazinczyhoz; egy szóval sem fejti ki, csupán sejteti, mik azok a (hallgatósága által legföljebb részben ismert) „vonatkozások", amelyek őt, míg él, Kazinczyhoz kötik, s amelyek érthetővé teszik, hogy elragadta a hév. Az alkalom emelkedettségétől ihletett szónoklat sebesen felível az irodalomtörténeti érvelés személyfölötti magasába, ahol immár nincs mi lehúzza a kegyelet problémátlan egyneműségének sugallt tételét, hiszen e légritka térben a bűntudattól elfojtott emlékű apa-fiú kapcsolatból csak közösségivé átszellemített díszváltozata marad, vagyis hogy a nagy újítónak mindannyian „szellemi gyermekei, utódai" voltak. Hogy a szónok mennyi gyötrő ifjúkori emlékét igyekezett távoltartani ez a megnyugtatóan igaz, mégis eszményítően stilizált formula, s milyen földi botladozásoknak volt szárnyaló égi mása, arról a jelenlevők közül kevesen tudhattak. (Az előzményeket feltárni nem is lehetett módjuk, hiszen ehhez Kazinczynak és Toldynak nemcsak publikált írásait kellett volna ismerniük, hanem terjedelmes levelezésüket, s kapcsolatuk számtalan más, akkor még ismeretlen dokumentumát.) Maga a szónok azonban aligha felejthette el, egykor mennyire áhítozott arra, hogy Kazinczy ne csak tanítványának, hanem fiának érezze őt, s a várva-várt személyes találkozáskor aszerint szóljon hozzá. „Ö vala azon lángoszlop": engesztelő áldozat, irodalmi kanonizáció és rejtett testvérharc a Kazinczy-ünnepélyen Könnyű megállapítani, hiszen korabeli dokumentumokból szinte percről percre felidézhető, hogy mi történt 1859 október 27-én a Nemzeti Múzeum nagy dísztermében, mely az emlékkönyvek (máris értelmező) leírása szerint „ez ünnepélyes napon egyházzá alakult, azzá alakitá a nemzeti szent érzés," 92 úgyhogy „délelőtt kilencz órától délután egyig régóta nem látott nagyszerűségű nemzeti ünnep temploma volt". 93 Annak sem nehéz utána járni, hogy miként zajlott le a délutáni lakoma az Európa szállodában, milyen műsorszámok szerepeltek este a Nemzeti Színház ünnepi előadásán, vagy az országszerte megtartott ünnepi megemlékezéseken. Tengernyi adatunkból mégis alig lehet meghatározni, hogy mi volt a Kazinczy-ünnep lényege. Nemcsak az irodalmi kultusz jelenségeinek próteuszi természete áll ellen az egyneműsítésnek (ahogy az 1769-ben lezajlott stratfordi Shakespeare „Jubilee" besorolásában James Boswell egykorú véleménye óta máig nincs közmegegyezés 94 ), hanem szándék, eredmény és hatás szinte azonnali különválása is. Hiába ismerjük keletkezésének indítékait és történetét: az akadémiai ünnepség s nyomában az országos ünnepségsorozat mássá vált, mint amiből kifejlődött; többszörös átalakulásának folyamata igazolja az általános tételt, miszerint egy dolgot nem magyarázhatunk meg pusztán azáltal, hogy valami másból eredeztettük, hiszen amiből kinőtt, azt ki
