Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
„Szellemi gyermekei, utódai vagyunk": közösségivé stilizált apa-kép és burkolt eredetmonda Szellemi apja halála után a fiú vezeklése különböző formákat öltött. Eötvös nem járhatott messze az igazságtól, amikor a szabadságharc után Toldy nagyarányú szövegkiadói munkásságát látva csak ennyit mondott: „et juventutis vitia magnis vult emendare virtutibus", 83 az ifjúkor vétkeit is jóvá akarja tenni e nagy erényekkel. De ha Toldy egész hagyományőrző munkásságában volt is jóvátételi igyekezet, az aligha éppen a Kazinczyval szembeni bűn vezeklése akart lenni. Inkább abban érhetünk tetten ilyen szándékot is, hogy a mester halála után Toldy közreműködött (Bajzával) hátrahagyott eredeti művei ötkötetes kiadásában (1836-1845), s ahol alkalma nyílott rá, részt vett az elhunyt családjának megsegítésében. A Kazinczy unokaöccséhez fűződő barátságának indítékai közt is megbújhatott, hozzá írt leveleinek hangneméből sejthetően, az egykori hálátlanság levezeklésének vágya. Mégis az akadémiai Kazinczy-emlékünnepély indítványozásával és lebonyolításával tette a legnagyobb szabású kísérletet a megbántott apa szellemének kiengesztelésére. Elevenítsük föl a pillanatot, 1858. november 22-én, amikor Toldy Ferenc föláll az akadémia közgyűlésén, az elsőn a szabadságharc leverése óta, s beszédet mond „Kazinczy Ferenc megditsőítése tárgyában". A széphalmi mester születésének közelgő centenáriumára már az előző év nyarán felhívta a figyelmet Erdélyi János (,Vajjon nem rezeg-e bennünk a kegyelet intő szava, hogy két év múlva százados ünnepet szenteljünk születése napjának?"), de hiába; a Sárospataki Füzetekben föltett szónoki kérdésnek Lévay József szép cikke is hasztalan igyekezett nagyobb nyomatékot adni azév novemberében a Szépirodalmi Közlöny hasábjain. 84 Egyik korábbi indítványozó sem volt olyan kulcshelyzetben, mint az akadémia szólásra emelkedő titoknoka. Az ekkor már nagytekintélyű irodalomtudós visszafogott szenvedélytől átfűtve, nem túldíszített, de gondosan cizellált retorikájú szónoklatában javasolja, hogy rendezzenek emlékünnepélyt (ami rendkívüli közgyűlés volna, Kazinczy irodalmi pályafutását méltató értekezések felolvasásával, márvány mellszobor leleplezésével, emlékérem kiosztásával, majd emlékkönyv nyomtatásával) a nagy író születésének századik évfordulójára, megteendő ezzel, amit e testületnek „az igazság, a hála, sőt a kötelesség is egyiránt parancsolnak". Az igazság, mert Kazinczy mindent feláldozott azért, hogy irodalmi munkásságával szolgálhassa hazáját; a hála, hiszen „ha van, kit azon ügy teremtőjének tarthatni, mely nélkül nem volt volna miért ez intézetet felállítani: úgy Kazinczy Ferenc az"; végül a kötelesség, ugyanis az akadémián kívül nincs a nemzetnek más intézménye, „mely által erkölcsi adóját [...] leróhassa." Kazinczy „az új magyar irodalom megalapítója" volt, sőt a magyar irodalom egész története két nagy korszakra osztható, az egyik „mely előtte volt," a másik „melyet ő teremtett", s az utóbbiból „csak az él örökifjú életet, mit ő s az általa nevelt ivadékok alkottak". Kazinczy megjelenése óta nincs valamirevaló fejlemény a magyar irodalomban, „mely nem tőle vette közvettlenűl az avatást, de nincs halála óta sem, mely, ha öntudatlanul is, ne az ő öröksége kamatait forgatná", még az új költészet másfajta (Toldy szerint „retrográd") irányai sem tudnak már „nyelvileg visszasülyedni oda, ahonnan az irodalmat ő emelte ki", s persze az akadémiai tudományosság sem boldogulhatott volna Kazinczy nyelvújító és előkészítő munkája nélkül. 85 Toldy szónoklata közösségi adósságról beszél, s az irodalomtörténész tudományos érveivel indokol, szövegében mégsem nehéz fölfedeznünk személyes vonatkozások elszórt nyomait, melyek olyan világos logikai rendbe illeszkednek, mintha egy mögöttes üzenetet akarnának közvetíteni. „Más nemzetek nagy írói leltek elődöket, kiknek vállain emelkedhettek oda, hol vakító fényben megállapodtak: Kazinczy Fe-