Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
tett képzeletében az utókor szemszögéből visszapillantani önmagára, 60 ugyan mit érezhetett, amikor Toldy nagy beleéléssel vetítette elé az önéletrajz elképzelt fogadtatását, persze az ő halála után? „Ha nekem ifjúnak, s tanítványodnak, Neked tisztelve szeretett mesterem, szabad valamit javasolnom, arra kérlek, folytasd azt úgy, mint ha nem a veled-élőknek írnád, hanem a jövendőségnek [...] s ha az akkor fog a község kezeibe jutni, midőn többé nem leszesz - a mi adja istenünk, hogy igen sokára légyen - a magyar úgy fogja azt nézni, mint egy szent ereklyét, s engesztelődve, bánkódva s Feléd visszasóhajtva fog bájos szavaidon csüggeni." 61 Kazinczy maga is el-eltűnődik, mi lehet még hátra életéből, s mind többet gondol az időre, amikor ő majd nem lesz többé. Mint Toldynak beszámol róla, hatvankilencedik születésnapja (1828. október 27.) éjszakáján álmatlanul forgolódva gondolatban számvetést készített („végig pillantván elmúlt napjaimon, 's előre a' hátravalókra"), ugyanekkor panaszolja emlékezete gyöngülését 62 ; 1829 nyarán a külföldre készülő tanítványt búcsúztatva óhatatlanul eszébe jut, vajon megéri-e hazatértét. „Bár még megláthassalak!" Az alkalom ihlette vallomás túl is tekint a halálon. „Oh ha majd nem leszek is, hidd, hogy a sírban is örülni fogok ragyogásodnak, 's örvendeni 'hogy téged láttalak, kevélykedni, hogy szerettél." 63 A még szócska gyakran feltűnik Toldy leveleiben is, többnyire szinte észrevétlen természetességgel, mint 1830 őszén a szokásos születésnapi köszöntésben („Oh édes Tek. Ur! Éljen még sokáig közöttünk!" 64 ), de előfordul, hogy feltűnő, s manapság talán otrombának számító képzettársítással: Kisfaludy Károly temetéséről Kazinczynak beszámolván Toldy azzal vigasztalódik, hogy „a Tek. Ur él még". 65 Nem ő az egyetlen, aki e haláleset nyomán ebből merít erőt; Kazinczy kondoleáló levelére Kisfaludy Sándor hasonló ellentéttel válaszol: testvére elhunyta fölötti bánatát „azon örömérzés derítheti valamennyire fel, hogy mostani Literatúránknak egygyik Főszerzője és Alapítója Benned még él". Éljen is, teszi hozzá, a magyarok Istene adjon neki hosszú boldog öregséget, az emberi élet szokásos határán túl, s az Ég adja neki azt is, amit öcscsétől elvett! 66 Néhány hónap múlva Kis Jánostól érkezik olyan köszöntés („Isten éltessen kedves barátom, 's adjon hanyatló napjaidnak sok szép örömöket, bajaid' eltűrésére pedig férjfias erős lelket"), amelyben akaratlan emlékeztetés rejlik: az út már lefelé tart, lassan mindennek vége. 67 Szép, illő, jólelkű fohászok, külön-külön buzdítás volna mindegyik, de aki szüntelenül ilyesmit kénytelen olvasni, az ha akarna sem tudna megfeledkezni a halálról. Nem csoda, hogy a nyolcadik évtizedét taposó mester azzal kínál fegyverszünetet Döbrenteinek: „utolsó" éveit nyugalomban szeretné tölteni. 68 Költemémyei megjelenését is azért várja megint repesve, mert szeretné, úgymond, hogy „még éltemben nyomtatva légyenek" 69 . Az utóbbit Toldynak írja; a memento móri ilyenkor óhatatlanul a tanítványt is figyelmeztette: nemsokára el fogsz veszíteni. „Mind haláláig": szimbolikus apagyilkosság és valóságos halál egyidejűsége De hiába érezte Toldy mind nyugtalanabbul mestere fogyó idejét, nem tudta megállni, hogy ki ne ássa a csatabárdot. Bekövetkezett az impietas, amitől a lelke mélyén ő maga félt legjobban, s amit Kazinczy emlékezetes intelme szinte megjósolt. Az még nem lett volna baj, hogy levélbeli vitáikban a tanítvány időnként ezután is lázadozva szembefordult mesterével, hiszen e kisebb-nagyobb összekoccanásaik után helyre lehetett állítani a jóviszonyt. Kapcsolatuk ekkori lélektanára nézve is jó példa
