Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

egy rokonszenves ifjú tehetség láttán; ebből azonban még nem következett, hogy vonzódásuk a megszólításban is testet öltsön. Ritkán fordult elő, hogy valaki annyira elbűvölte, mint a fiatal Ujházy László, a későbbi szabadságharcos, akivel 1814-ben egy bálon találkozott; rögtön megérezte kiválóságát („Ich war entzückt über den braven jungen Mann"

32

) s találkozásukról így számolt be valakinek: „Ezt úgy néztem mint fijamat, ő engem úgy mint atyját. Nekem nagy érdemem az, hogy a jó ifjakat distinguálom, 's szikrát lobbantok szívekbe."

33 (Az atya-fiú kapcsolat azonnali elfogadásának kivételességét azonban jól mutatja előzménye: a fiú apját, Ujházy Sámuelt, régóta igaz barátjaként szerette Kazinczy, anyjáért pedig, az „imádást érdemlő" Radvánszky Polixenáért annyira rajongott, hogy egyszer megüzente neki: mindhalálig őt fogja minden asszonyok közt az elsőnek tartani, aki után saját felesége csak második.

34

) Levelezés nem követte e találkozást, ami talán önmagában is kétségessé teszi, hogy Kazinczy ezután máris fiának szólította volna vagy akár apai hangon szól hozzá. Szemere Pál, akivel leveleikben magázták egymást, 1813-ban csaknem ugyanazt kívánta, amit majd Toldy fog másfél évtizeddel később, s bár a vágyott előjog csupán az írásbeli érintkezéseikre szorítkozott volna („Méltóztassék Édes Uram Bátyám engemet leveleiben Fijának nevezni, 's méltóztassék viszont nekem meg engedni, hogy én Édes Uram Bátyámat, Atyámnak szólíthassam!"

35

), válaszul Kazinczy úgy szidta meg hosszú hallgatásáért, szinte mondatonként Uram Öcsémnek szólítva, hogy tréfás zsörtölődésében a jámbor óhajt is alaposan kifigurázta, lehetetlenné téve annak megismétlését.

36 Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy elhárítja tanítványa rajongó kérését. „Azt kívánod, hogy ha Pesten leszek, szóval is úgy nevezzelek, mint leveleimben. Hagyjuk azt, édes barátom, az időre; mutassa-ki az, mit tegyünk."

37 Mivel azonban indoklásként nem az apa-fiúi viszony elől tér ki (rég nem látott barátai „nehezteltek, hogy a' Római megszóllítás formulájával" akart élni), a tanítvány következő levelében a nyitva hagyott kiskapun át próbálkozik. „Csókold helyettem Emilt, s ha engem nem akarsz is úgy szólítani, mint atya maga fiát, engedd, hogy fiadat testvérként szólítsam meg."

38 Jámbor óhaj, alig tűnik fel a levél végén, választ sem kíván a másiktól. Mégis arról árulkodik, hogy a megszólítás mikéntjénél, sőt a szóbeli tegeződés egész kiváltságánál kezdettől fontosabb lehetett az ifjú számára az, amit első olvasásra talán csak alkalmi szemléltető hasonlatnak vélhettünk volna: maga a fiúvá fogadtatás. Ha csak szimbolikusan is, a tanítvány itt bekéredzkedik mestere családjába. Csókold helyettem Emilt: önmagában is familiáris bensőséget feltételező levélzáradék, a testvérként szólítás jogával együtt még inkább. Merész lépés, már-már vakmerő; az lenne ma is, még inkább az lehetett akkor. Hiszen a Kazinczy vér szerinti fiára vonatkozó kérés már végképp kitör az irodalom köztársaságából, sőt elhagyja az írói magánérintkezés köztes határsávját is, s besodródik a tisztán magánéleti, sőt vérségi kapcsolatok világába, amely pedig a rendi társadalom hierarchiájától aligha függetlenedhet. Több és más ez az újabb óhaj, mint egy kezdő író vágyott szellemi hovatartozásának metaforikus kifejezése. Olyan területre keveredtünk, ahol már nem egy írópalánta kér bebocsáttatást az írófejedelem legbelső életköreibe, hanem a budai német postamester fia a magyar tekintetes úréba. Pedig Kazinczy meghódítása nem Ígérkezett könnyűnek. Bármennyire elfogadta az irodalom respublikájának egyre hódítóbb éthoszát, (mely a vele levelező Dessewffy gróftól sem állt távolabb, mint Bajza baráti körétől,) ő azért a lelke mélyén számon tartotta ismerősei rendi hovatartozását, s olykor bizony kíméletlenül szóvá is tette az attól túlságosan elrugaszkodó viselkedést. Éppen Toldynak írván pellengérezte ki Döbrenteit, amiért az hivalkodóan barátsága jeléül ajánlotta könyvét gróf Széchenyinek; máskor magának Döbrenteinek sem habozott orra alá dörgölni, hogy