Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés" - A Kazinczy-ünnep - 1859

művészet és politika, művészi és politikai szerep szoros és elválaszthatatlan kapcsolatát sugallták. A vezérszónokok többnyire a helyi vagy az országos közélet jeles reprezentánsai voltak, nemegyszer az oráció gyakorlott mesterei, érthető, hogy beszédeiket a közönség körében sokkal nagyobb érdeklődéssel és tetszéssel fogadta, mint a - politikai áthallásoktól egyébként egyáltalán nem mentes - tudományos igényű előadásokat. Igen nagy hatása volt némely ünnepi szónoklatoknak is, amelyek - ha hinni lehet a beszámolóknak - nyílt megfogalmazásaik hatását a képes beszéd erejével is fokozni tudták.

21 Látnivaló tehát, hogy rendezők és szerepvállalók egyre szélesedő köre határozottan eltávolodott az akadémiai stílustól. A „szavalati táncestélyek, műelőadások", dalidók és táncvigalmak sokasága pedig azt jelzi, hogy a kegyeleti szempont is fokozatosan elhalványodott a Kazinczy-centenárium rendezvényein.

22 Az ünneplő közönség most már minden kendőzés nélkül az ünnep legfőbb szereplőjének nyilvánította magát. JEGYZETEK A Kazinczy ünnepségsorozat számos mozzanatát elemeztem már „...újra érez, újra él e hon" (A Kazinczy-ünnep) című írásomban, ezeket most nem ismételtem meg. 1. „Otthon - minden kor, minden faj, minden rang összeolvadt - sohasem volt ily compact egyetértés - még a clerus is nekigyújtott." (Jósika Miklós levele Fejérváry Miklóshoz 1860. jan. 1. - Jósika 1988, 295) 2. A szervezőnek, Kultsár Istvánnak az ünnepségről szóló beszámolóját Hopp Lajos idézi. (Hopp 1978, 836-837) 3. A Marczibányi-jutalom kiosztása 1815-től az 1830-es évek elejéig a magyar kulturális élet legfontosabb (ismétlődő) reprezentációs alkalma volt. (1845-től a díj odaítéléséről és átadásáról egyaránt az Akadémia gondoskodott, s ezzel a Marczibányi-jutalom beleolvadt az akadémiai díjak egyre gyarapodó együttesébe.) 4. „Ily népes temetést, ily gyászt városunk még nem látott" - állapította meg bizonyos elégedettséggel a szervezők egyike, Toldy (akkor még Schedel) Ferenc, s ez nem is volt túlzás, hiszen az egyetemi és gimnáziumi ifjúság éppúgy résztvett a temetésen, mint a megyei (és az országos) közélet reprezentánsai (Schedel [Toldy] Ferenc, Felső Magyarországi Minerva 1831.1. 2. 229. 1.) 5. „Akkor - mondja 1864-ben, a temetés napjára visszaemlékező Kemény Zsigmond - az vert le minket, hogy mit vesztett a haza Vörösmarty halálával; most az lelkesít föl, hogy mit nyert élete által." (Kemény 1970, 343) 6. A hazai lapok (főként a Pesti Napló és a Vasárnapi Újság) több ízben is foglalkoztak a Schiller-ünnepségek előkészületeivel „a civilizált (értsd: német-osztrák) világban", s bizonyos jóleső fölénnyel hangsúlyozták a centenáriumi készülődés diszszonáns mozzanatait: pl. a bécsi orvosprofesszorok húzódozását a „kirurgus-költő" testületi ünneplésétől, a neves kiadóvállalat, a Cotta cég leplezetlen nyerészkedési törekvéseit és egyebeket. Ezzel egyszersmind választ adtak némely német lap, elsősorban a bécsi Die Presse támadásaira. A Presse 1859. okt. 27-én (azaz az akadémiai és első országos ünnepségek napján) közzétett Pesti leveleiben azt a feltevését osztotta meg olvasóival, hogy a magyarok a Schiller emlékének elhomályosítására törekednek, amikor Kazinczy-ünnepet ülnek. Egyáltalán - kérdezi a „levélíró" -: „ki volt legyen tulajdonképp az a Kazinczy?... nehezen megfejthető kérdés lehetett, mert hiszen e tekintetben Brockhaus is cserben hagy bennünket." (Idézi Angyal 1925, 481) Látható tehát, hogy a Kazinczy-centenárium rendezvényei még el sem kezdődtek, máris kisebb politikai ütközet keveredett körülöttük. A civilizátori rendreutasítások ellen többen tiltakoztak, de mint Jókai a Vasárnapi Újság 1859. nov. 5-i szerkesztői üzeneteiben közölte: miután a bécsi és némely nagynémet lapok fölszólaltak a ma-