Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés" - A Kazinczy-ünnep - 1859

Fábri Anna SOHASEM VOLT ILY COMPACT EGYETÉRTÉS

1 A KAZINCZY-ÜNNEP -1859 Ha a Kazinczy-ünnep hazai előképeit keressük, az őspéldát minden bizonnyal az 1796-os pozsonyi Mikes megemlékezésben találhatjuk meg. Ezt az országgyűlés követeinek körében megrendezett ünnepséget egy elfelejtett, mondhatni titkos magyar írónak a köztudatba való „beiktatására" rendezték, s külsőségei, ceremóniái egyértelműen kifejezték, hogy a nemesi közönség az irodalmat a nemesi reprezentáció és politizálás egyik lehetőségeként tartja számon. (A Törökországból alig tíz éve különös úton-módon haza, illetve Bécsbe került Mikes-hagyaték szinte kínálta magát a politikai aktualizálás tárgyául.)

2 Nem sokkal később az első Marczibányijutalmak kiosztásai is a legnagyobb természetességgel öltötték magukra a nemesi közélet ünnepélyes reprezentációs formáit,

3 de az őket követő, országos érdekű nagy irodalmi ünnepek egyre inkább azt az új politikai törekvést jelenítették meg, amely a nemzetet - mint az irodalom fenntartóját is - már nem csupán a nemességgel kívánta azonosítani. E változásnak első határozott megnyilvánulása Kisfaludy Károly temetése volt. A gondosan megrendezett gyászünnep a nemzeti kulturális egység gondolatát kívánta elültetni a közönségben.

4 Egyszersmind ráirányította a figyelmet az ezzel összefüggésben fölismert és megfogalmazott problémára: a nemzeti irodalom és a nemzeti politika alakulásának szoros összefonódására, s az ebből fakadó elterjedt - bár korántsem teljes egyetértéssel fogadott álláspontra, amely az írót elsődlegesen politikai cselekvőként határozta meg. Az összetartozás kinyilvánításának szándéka avatta az abszolutizmus korának fontos eseményévé Vörösmarty temetését is, amely miközben az első nyilvános alkalmat kínálta föl a nemzeti gyász átélésére és kifejezésére, nagy nyomatékkal sugallta közönségnek s alkotónak egyaránt: az író nem csupán az irodalomé, a nemzet - s így tehát a politika életében is, halálában is igényt tarthat rá.

5 És éppen ez: az ünnepélyes pillanatokban oly fölemelő, a mindennapokban oly terhes szoros összeköttetés késztetett bizonyos írókat az ötvenes években arra, hogy az irodalom és az irodalmi élet szuverenitásának kérdését - ismét - felvessék. Összefoglalóan el lehet mondani, hogy a függetlenülési kísérletek - amelyek sok tekintetben szinte megismételték Vörösmarty síremléke