Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

ismert költeményét parafrazeálja. A Rilke-sorok még így szólnak: „Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, / Niemandes Schlaf zu sein unter soviel / Lidern." (Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség / senki álmának sem lenni annyi sok / szemhéj alatt). A rózsa, ha már „senki álma" is, azért még legalább van, legalább önmaga. Celan azonban már így ír: „...Semmi / voltunk, vagyunk / maradunk, virulva: Semmi, Senki- / rózsája // Lélekvirágos bibével, / égkopár porzóval, / piros pártával / a bíborigétől, amit / ó a tüske felett-róla / énekeltünk." Wirth értelmezése szerint a senki rózsájának ez a kifosztott virulása (a versnyelv maga értelmezi a rózsát, teremti meg az ének által) jelezheti azt a költészeti váltást, amiről Pilinszky így beszélt: „Paul Celan ... egyszerűen Auschwitz utáni verseket írt." A „hagyományozó teremtés versnyelvi reflexivitása" jellemzi azokat a műveket, amelyek közös gesztusokat mutatnak.

13 Az Apokrif filológiai szempontból is fontos része az életműnek, Pilinszky 1951 és 1955 között nem publikálhatott, elhallgattatása a Csillag 1956. júliusi megjelenésével szűnt meg. Ebben a számban jelent meg a vers Egy KZ-läger falára cikluscím alatt az Impromtu, A szerelem sivataga és a Négysoros „társaságában".

14 Ez az a vers, amely útjára indítja majd Pilinszkyt Anglia felé is, hiszen későbbi fordítója, Ted Hughes, akinek Csokits János hívta fel a figyelmét egy Gara Lászlótól kapott Harmadnapon-kötet örömével és felfedezésével (Hughes már csak azért is közel érezhette magához Pilinszkyt, mert neki is volt egy hasonló műve: az Apokrifok), franciául is az elsők között jelent meg a vers Pilinszky későbbi barátja, Pierre Emmanuel fordításában (már 1962-ben) a Garaféle antológiában (Pilinszkyt 1967-ben látta először vendégül Emmanuel).

15 Az Apokrif 1952 decemberében született, összefoglalás, szintézis abban az értelemben, hogy utalásrendszere szerint vissza is mutat a korábbi, a háború keserű élményeit feldolgozó versekre {Harbach, 1944, Francia fogoly, Egy KZ-láger falára, Ravensbrücki passió, Frankfurt), az elhagyatottság, a bennünk lakozó „mélyvilági kín", a bűn és bűnhődés, a megváltás lehetetlenülésének élményét megfogalmazó korai versekre {Ne félj, Trapéz és korlát, Halak a hálóban, Magamhoz), de előre is mutat, különösen a Nagyvárosi ikonok világára, azokra a versekre tehát, amelyek közt kiemelten fontos egyike az apokrifeknek, ilyen értelemben az Apokrifben Pilinszky „a mélybe fur le, a világdráma emberi mélyrétegébe, és képei szintézisében mutatja föl a jelentést, az Ábrát, az Embert a maga végső, csontig fosztott, apokaliptikus meztelenségében... boschi vagy bruegheli híradás a Borzalomról: »Feljött a nap. Vesszőnyi fák söteten«".

16 Miért ezt a címet választja a költő, hiszen - mint magában a műben is - több értelmet hordozhat a „műfajmegjelölés"? Indítása, nyelvi emelkedettsége a közvetlen jelentést sugallhatja, azt, hogy a kanonikus szent gyűjteménybe föl nem vett, mégis odatartozni látszó próféta-könyv, esetleg hamisított „szent" irat áll előttünk: ezt látszik mutatni az archaizáló szenvedő igealak („elhagyatnak"), a többesszámú névmáshasználat („mindenek"), a régies, bibliai hangulat. A cím szerint e szöveg megmutatkozhat rejtett iratként, tartalma szerint János evangéliumának apokrif kiegészítőjeként is, csakhogy - hívja föl a figyelmünket Teller