Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - FERENCZI LÁSZLÓ: Emlékek Pilinszky Jánosról

Terenczi Lászfó hány évvel idősebb tanár, az első barátom volt az egyetemről. Ó volt az, akinek minden órájára eljártam, és sokat tanyáztunk együtt a Nárciszban is. Órák szüneteiben, de gyakran órák helyett is ott üldögéltem, olvastam, írtam vagy beszélgettem. Készségesen megfogadtam Borzsák István tanácsát; első előadásán mondta 1956 szeptemberében: „kolléga úrnők és kolléga urak, ne járjanak előadásokra, az enyémre sem, könyvtárba járjanak". Nekem a Nárcisz volt a könyvtár, nem az első törzshelyem életemben. Egy csaknem mindig egyedülálló, csaknem mozdulatlan arcú férfire lettem figyelmes. Majdnem mindennap ő is az otthonos, diszkrét, olcsó Nárciszban ült egy szimpla fekete mellett, mint én. Nem emlékszem arra, hogy olvasni vagy írni láttam volna. Szürke, sziklává merevült arccal ült, és nézett valahová, inkább befelé. Az állandó cigaretta csak hangsúlyozta tartása mozdulatlanságát. Egyszer megállt valaki mellette, hosszasan beszélgettek. Az ismeretlen többször is néven szólította: János, János. Amikor legközelebb, másnap vagy harmadnap ismét egyedül láttam, hirtelen sugallattól ösztönözve megkérdeztem a pincérnőt, nem Pilinszky János-e az ismeretlen úr. A pincérnő kétéves korom óta ismert, valaha a velünk szemközti kávéházban dolgozott, ahol szüleim gyakran megfordultak. Igenlő válaszára kértem, hogy mutasson be neki. így is történt, de itt már egy másik, sőt egy harmadik történet kezdődik, amelyek lehet, hogy csak nekem érdekesek. A harmadik történettel kezdem. „Pilinszky úr, engedje meg, hogy bemutassam Fischer ügyvéd úr fiát" - mondta Erzsike, a pincérnő. Jószándékú, de borzalmas bemutatás volt, mindketten éreztük, és amikor utóbb összemelegedtünk, kölcsönösen megvallottuk egymásnak. Nem sokkal később visszahallottam, hogy hátam mögött egyes évfolyamtársaim Fischer ügyvéd úr fiának csúfolnak. Hogy terjedt el a bemutatás története, nem tudom. János említette-e valakinek vagy más, fogalmam sincs róla. Sok-sok évvel később egyik hölgyismerősöm azt állította, hogy az egyik szomszédos asztalnál ült, és hallotta a pincérnő szavait, és sietősen terjeszteni kezdte. Az évtizedek során a bemutatkozásról sokféle kommentárt hallottam, a három legérdekesebbet elmesélem. De előbb elmondom, hogy 1955 óta nem éltem együtt az apámmal. Szüleim érettségim napján elváltak, apám egy héttel később megnősült, és a város egy távoli szögletébe költözött. Egyesek még évtizedek múltán is állították, szüleim azért váltak el, hogy fiaikat felvegyék az egyetemre. Az első kommentár: egyik legjobb barátom, akit még 1957-ben ismertem meg, Borzsák felejthetetlen Tacitus-szemináriumán, valamikor a hatvanas évek végén kétkedő filoszként megkérdezte: „már annyit hallottam bemutatásod történetéről: valóban ügyvéd az apád?". Egy másik barátom, a leggyöngédebb férfi, akivel valaha találkoztam, egyébként nemzedékem egyik legjobb költője, a hetvenes évek derekán egy részeg éjszakán mondta: „mágus vagy. Arra tanítottál, hogy az apját minden körülmények között vállalja az ember". És végül egy harmadik barátom, a közelmúltban: „balszerencsésen kezdődött költői pályád". Költői pályámat ugyan ez a bemutatás semmivel sem befolyásolta, de ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy nagyon kellemetlen lehetett számomra a bemutatás. Én ugyanis nem apám fiaként, hanem