Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - FERENCZI LÁSZLÓ: Emlékek Pilinszky Jánosról

önmagamért akartam a rajongásig szeretett versek szerzőjével megismerkedni. Egyébként ezt János perceken belül megértette. És most már rátérhetek a második történetre. Félszegség és szabadság, e két szóval jellemezhetném ismeretségünk első szakaszát. Hónapokba telt, míg végre és véletlenül összetegeződtünk, mert én nem mertem őt visszategezni, ő meg nem akarta rámerőszakolni a tegeződést. Hules Béla barátommal beszélgettünk egy este a Luxorban, amikor János megjelent. Leült mellénk, és spontán módon tegeződni kezdtünk. (Csak jóval később tudtam meg, hogy János és Béla akkor ismerkedtek össze.) Hódolatom valószínűleg azért nem zavarta, mert szinte az első perctől kezdve vitatkoztam vele, minden feszélyezettség nélkül, mint mindazokkal, akiket valóban becsülök. „Kigyógyul majd gyermekbetegségéből, hogy Adyt nagy költőnek tartja", ismételte nemegyszer. Jánost, a Harmadnapon megjelenése után nagyon bántotta, hogy Diószegi András Adyból vezette le költészetét. Aztán egyszercsak azt mondta - sokszor idéztem már baráti közben szavait -: „nincs olyan ostoba kritika, amiből ne lehetne tanulni, és nincs olyan okos kritika, amit meg kellene fogadni". Akkor már ismertem János lekottázhatatlan arcjátékát, és már azt is tudtam, hogy minden látszat ellenére sokan becsülik és szeretik. Egészen biztosan emlékszem, hogy még a Harmadnapon előtti hónapokban és csupán a Nárciszban, Tóth Évát, Orbán Ottót és Török Endrét láttam a társaságában. Maga János ez idő tájt Ágh István verseit dicsérte nekem, tőle tudtam meg, hogy évfolyamtársam - aki nekem is megmutatta kéziratait, köztük olyat is, amely nyomtatásban csak lényegesen később jelent meg - Nagy László öccse. A helynek és a napszakoknak is megvan a maguk szelleme. A Nárciszban, az egyetemmel szemben, délutánonként, János szűkszavú, puritán, misztikus volt, elsőrangú hallgató, aki felszabadítja és szóra bátorítja asztaltársát. Esténként, a Luxorban, és különösen a Hungáriában, a tágas, fényes és olcsó (!) Hungáriában, (ahol a pincérek szintén adtak kamatmentes kölcsönt) János világfi volt. Mozgása egészen könnyeddé vált; a Nárciszban volt benne valami nehézkes. Most ő beszélt, ő vallott - nem esetleges műhely-problémáiról, azokat a Nárciszban hagyta- hanem emlékeiről, titkolt szerelmeiről, szorongásairól. János azokban az években küzdötte le alkati nihilizmusát. Vagy inkább agnoszticizmusát kellene mondanom? János az akarat zsenije volt, vallásossága (családi háttere dacára) nem ösztönös volt, hanem erkölcsi elhatározás következménye. Ahogy a létmagány költője akarati, erkölcsi megfontolásból vált a KZ lágerek költőjévé. Ma sem csodálkoznék, ha egyszer előkerülne egy kézirat, mely ateizmusáról tanúskodna. De János, mint mondta, úgy tudta, úgy tapasztalta, hogy istenhit nélkül nincs igazi szerelem, és az emberi személyiség integritását a vallás biztosítja. Az évek teltek. Befejeztem az egyetemet. Egyetlen egyszer szerkesztője voltam, kérésemre írta meg kitűnő esszéjét Szabó Lőrincről a P.E.N. bulletin számára. 1963-ban Franciaországba utazott. Pierre Emmanuel sokat segített neki, ahogy később Brodszkijnak is, meg román költőknek is.