Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

PRAZNOVSZKY MIHÁLY: A Pilinszky János emlékülés megnyitója

Nagyon remélem, a mai konferencia nem a Pilinszky kultusz kezdetét jelenti. Annak még közel sincs itt az ideje, hogy szobrok, koszorúzások, fáklyás felvonulások, meghatott ünnepi tirádák frázisketreceibe zárják. Pilinszkyt egyelőre s még hosszú évtizedekig olvasni és olvastatni kell. Érteni és értelmezni, egyedülálló személyiségét és költészetét megérteni próbálni. Fiatalok kezébe kell adni műveit, hogy rajta keresztül és általa is megmaradjon a mű és megmaradjon a magyar irodalom, a költészet. Éppen ezért is jelentős a kiállítás és a tanácskozás. Pilinszkyt nem lehet az aktualitás kérészéletű és kétes minőségű akaratával megidézni. A szívemnek oly kedves és eszemnek oly fontos mondata is figyelmeztet erre. Egy helyütt írta: „Az aktualista az mindig a pillanat hőse és balekja. A modern az nem így van. A modern az idő teljességének a drámáját éli át. A modern a pillanat száműzöttje. " Múzeumunkban az elmúlt években néhány száműzöttnek már otthont adtunk, végleges otthont. Szinte évenként sorjázó rendben követték egymást az emlékezőértelmező kiállítások és konferenciák Illyés Gyuláról, József Attiláról, Déry Tiborról, és Nagy Lászlóról. S most Pilinszky következik. Muzeológiai szempontból az is közös ezekben a rendezvényekben, hogy valamennyinek sikerült megjelentetnünk kötetben az anyagát is, hogy így még több olvasóhoz juttassuk el az elhangzottakat. Most sem lesz másként, hiszen a konferencia szervezőjének, Tasi Józsefnek sikerült annyi támogatást szereznie, hogy az majdnem elég a kötet megjelentetésére. Valójában az is jelzi Pilinszky hatását, ha azt a profán eseményt is elmondom, hogy a múzeum újkori sanyarú történetében ez volt az a program, amelynek megrendezésére beadott pályázataink közül egyet sem utasítottak el. S ha a kért és megadott összeg nagysága el is tért egymástól, érezni lehet, hogy a megértő egyetértés teljes teljesítésének csak a lehetőség szab határt, de nem az akarat és a költői életmű előtti meghajló tisztelet. S még egy mentség, amellyel magamra vállalom a várható ellenszólások egy részét. Sokan, nagyon sokan, a jelenlévőknél is sokkal többen kívántak részt venni, szót kérni a konferencián. Én voltam az, aki határt szabtam s azt mondtam, ennyi s nem több. Legfeljebb ennyien kaphatnak szót a két nap alatt, hogy így szavuknak, mondandójuknak időben is súlya legyen. S hogy a konferenciának a költőhöz méltó rangja, becsülete és hitele legyen. A többi most már Önökön múlik. Szép és fontos tanácskozást kívánok. Budapest, 1996. november 27.