Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
SZÁVAI DOROTTYA: Pilinszky János költészete és az ima teológiája
az imádság-teológiák - Pilinszky költészetével összefüggésbe hozható - kulcsfogalmai. A költőt kevésbé a misztikus egyesülés vagy eksztázis megidézése köti e gondolatkörhöz, mint inkább a keresztény misztika azon gondolatai (mint pl. a rejtőzködő Isten, a szorongás, vagy a semmi képzete), melyek valamiképpen eltérnek a mindenkori egyházi kánontól. Hiszen az „imádkozó költő" versei nem annyira a hit bizonyosságában, mint a szenvedés misztikájában fogantak. A kontemplativ ima másik aspektusa a non-verbális jelleg, a csöndben, szavakon túl átélt Isten-élmény, ami szintén a zsidó-keresztény hagyomány gyökereiig nyúlik vissza. A korakereszténység legelső imáról írott műveiben is jelen van a „csöndes ima" fogalma 12 ; Origenész pedig egyenesen a par excellence imának tekinti a csöndes, kontemplativ imát. 13 A Pilinszky-versek csöndje sokszor azonos az imádság csöndjével. Teológiailag a csönd egyfelől a kontempláció, az imát megelőző kiüresedés csöndje; másfelől a kimondhatatlan, a szakrális csöndje; harmadrészt Isten hallgatásának, másképp az ember Istentől való elhagyatottságának csöndje. Közismert a Pilinszky-líra egyik nagy paradoxona: a szövegek verbalitás határát súroló redukáltsága, s az ezzel párhuzamos erőteljesen szakrális jellege. Ami poétikailag tekintve egy jellegzetesen XX. századi nyelvfilozófiai jelenség: a kimondhatatlan műalkotás általi kimondása, az teológiailag nézve az Isten-élmény verssé formálódása. A misztikusok jellegzetes dichotómiája: az imát előkészítő kiüresedő csönd és az Isten hallgatásából születő szorongató csönd kettőssége Pilinszky Isten- és létélményének is folytonosan visszatérő paradoxona. Ennek legjellegzetesebb illusztrációja a láger-versek Krisztusra vonatkoztatottsága. Harmadnapon legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die. (Harmadnapon) A csönd imaszerűsége ugyancsak összefügg az imitatio Christi kérdésével, hiszen az Evangéliumok tanúsága szerint Jézus (a Miatyánk megtanításának kivételével) mindig csöndben, visszavonulva imádkozott, ahogy tanítványainak is ezt tanította. 14 Az ima tehát - mint a csöndbe való ki- vagy bevonulás egyúttal a magány létformája is, amennyiben a magány az Istennel való kontaktusba lépés előfeltétele. Az őskereszténység - magányra vonatkozó - gazdag szókincse kiválóan illusztrálja csönd, magány és kontempláció szoros összetartozását: az anachoresis/recessus kifejezés a visszavonulás (lásd puszta-metafora az Újszövetségben), a hüszékhia/quies a nyugalom (lásd imamegelőző kontemplativ csönd), az otium pedig a fizikai tétlenség szinonimája volt. Ez utóbbi Pilinszky nagy példaképe, Simone Weil nehézkedés fogalmával rokonítható (melynek költészetbeli analogonja a zuhanás vagy gravitáció képe), illetve a várakozás misztikus képzetével, amely Pilinszkynél ugyancsak weili örökség.
