Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

magunkat. Pedig mindannyian itt térdeplünk az olajfák hegyén - emberek, kövek, állatok ... az egész teremtés itt térdepel Veled, megosztva magányodat és véghetetlenül megsokszorozva elhagyatottságodat... ez olyan gyülekezet, ahol a térdeplők nem tudhatnak egymásról." S ha így olvasom a verset, már nem tűnik olyan félelmetesnek az a világ, amelybe a vers révén is vettetünk, mert rádöbbenünk, hogy a keserűnek tűnő zárósorok („és könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok") „csak" arra hívják fel a figyelmünket, hogy nem az Isten közönyös irányunkban, hogy nem az Isten csendjét, hanem a versben teremtett Isten csendjét kell(ett) megélnünk, hiszen nem tudunk (a költő sem tud) Isten módján gondolkodni, csak emberként élhetjük meg magunkat (gondoljunk csak Babits Jónásának hasonló felismerésére), hiszen amit a vers megfogalmazni képes, az mi magunk vagyunk: a mi mindenkori (múlt-, jelen- és jövőbéli) állapotunk, ezért egyszerre éljük meg a keserű lemondást és a mégis hinni akarás magatartását is: egyszerre virrasztunk is e világba vetettségünkben és mindig haza is érkezünk, a pusztulás sem kívülről érkezik, hanem bennünk és a dolgokban munkál. Kabdebó Lóránt így írt erről: „Tulajdonképpen ismét és ismét megélt Passió minden Pilinszky-vers. ...a költészet egésze pedig a küzdelem, melynek legjellemzőbb állapota a Passió utániság, a feltámadás előtti harmadnap: amikor feloldozhatatlanul még nem lehet szabadulni a szörnyűségektől és a vacogásba, félelembe éppúgy belevegyülhet a kétségbeesés, mint a feltámadás reménye."

34 Nem más tehát az Apokrif sem, mint a „teremtő képzelet" szülötte, versvilág, tehát parafrázis, mert Pilinszky maga mondta, hogy számára „a művészet valóban vallásos eredetű", s hogy „minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - parafrázisnak" érez. Fordítsuk vissza az általa mondottakat: az Apokrif vallásos remekmű s mint ilyen, parafrázis is, egyike azoknak a kísérleteinek, amelyekről a Tiszatáj 1974 decemberi számában közölt Van ilyen című versében vallott: „ Cseléd akartam lenni. Van ilyen. Teríteni és leszedni az asztalt. Ahogy az áldozat föllépked és a hóhér lejön a dobogóról. Most az emelvény fokai között betűz a nap, és ugyanaz a nap, mintha senkit se vittek volna fel, ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni és dobogó. Lépcső közé szorult világ. Senki és semmi. Hétvégi remény. " E vers sugallata szerint az Apokrifet is olvashatom úgy, hogy tudom: félni is csak magától a félelemtől félek, ezért sorjáznak a kérdések. Egyetértek Németh G. Bélával, aki így összegezte a maga Apokrif-értelmezését: „Pilinszky versében