Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

könyvet pedig így fejezi be János: „És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Amen, bizony jövel Uram Jézus! A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan tiveletek. Ámen."(22. 19-21.) Ha így olvasom a verset, akkor az nem más, mint magának a történelemnek a megidézése a bűnbeeséstől Jézus megfeszítésén át napjainkig, illetve az apokalipszisig, mely benne látszik élni a mindenkori jelenben. Ilyen értelemben már nem éri váratlanul az olvasót, ha a különböző bibliai szintek összemosódnak, ha Jézus után a tékozló fiú is megjelenik a hazajutás immanens kényszerének megformálódásakor, annál inkább sem meglepő a fordulat, mert Pilinszky többször is utalt arra, hogy „minden igazi mű - kimondatlanul - a tékozló fiú történetének megismétlése". Ennek alapján mondja Bori Imre, hogy a Pilinszky-vers „a világ ama pálfordulásának »kegyelmi pillanata«, mely épp a külsőségeken mit sem változtatva, mindenkor egy helyben állva történik meg."

32 Egyszerre-egyidejű leg léphet tehát elénk a lírai én a megfeszítése előtti Krisztus alakját vagy a tékozló fiúét újraartikulálva is: Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. De, hogy a számkivettetésben magányosan virrasztó költő alakjában Jézust is ott látjuk, azt az is magyarázhatja, hogy melyik versét helyezi el a költő az Apokrifet közvetlenül követő műként a kötetben: ez nem más, mint a Négysoros, amelyet utalásrendszere egyszerre tesz apokrif panaszverssé és passióvá is, olyan művé, amely szintén a keresztrefeszítés naponta bennünk történő újraartikulálását példázza: Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. Mint az Apokrifben magában, a kötet ilyetén való megkomponáltságában is megfordul a „történet": előbb találkozunk az apokalipszis képzeteivel s csak azután a magányos virrasztáséval, amelyben felismerhető a Getshemáné kerti utolsó éjszaka, felvillan mindaz, amiről így írt Pilinszky Az olajfák hegyén soraiban: „Az olajfák hegyén egyedül érezted magadat. Mindannyian egyedül érezzük