Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)
jöjjön. / Oly engedelmes, jó leszek, / végig esem a földön. // Tovább nem ámítom magam, / nincsen ki megsegítsen, / nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten." Az Apokrif azonban nem csak a Jelenések könyvének apokrif folytatása, de az evangéliumok apokrif megidézése is, ugyanis az ember magánya, magárahagyottsága Jézus szenvedésében formálódik meg, ugyanis amikor a második rész elején megszólal - a várhatóság elvével ellentétesen: nem kérdésként, hanem felkiáltásként - a panasz: „Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserű léptekért.", akkor folytatódik az első rész végi hajnalkép: „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében", folytatódik a fa-hasonlat, amely azonban metaforaként és szimbólumként is nemcsak maga az ember, illetve nemcsak a világpusztulást hordozó táj része, nemcsak az ermberi szenvedések prófétai felsorolásának emblémaszerű, jelképszerű vizuális összefoglalása, bár mint ilyen is, bonyolult, történetiséget hordozó képvilág, hiszen „a bibliai paradicsomkert óriás fái - a mítosz szerint - valóban ugyanazon a tájon álltak, ahol később az északról betörő perzsák által felégetett Babilon." 29 Értelmezésem szerint azonban itt is többről van szó, ugyanis a keresztény-kulturális emlékezet számos képzete formálódik meg egyszerre-egyidejűleg: S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én hunyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Hogy a költő maga ad választ a kérdésre (miért éppen a fák?), hogy Jézus megidézését is ott érzem soraiban, arra az első rész ad magyarázatot, az a hely, ahol először fordul elő a fa hasonlata, mégpedig úgy, hogy a kérdező: a költő Jézussal látszik azonosítani magát, az időtlenített jelenbe (jövőbe) vetítve a kimerevített pillanatot: De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?
