Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

Szigeti Lajos Sándor A TEREMTETT ISTEN CSENDJE Pilinszky Apokrifja és apokrifjai „A gyémánt középpontja minden versben ugyanaz: az apokalipszis utáni csönd, ahol a szög megáll a kézben, és a sebnek nincs szava. Pilinszky vallásosságának tágas mozgástere mintha itt sűrűsödne. Ez az ő mozdíthatatlansága. Nincs más lehetséges mozgásirány, csak a szögverte sebtől elfelé, vagy kifelé a húsból, s ő mindkettőt visszasugározza. A halál benyújtotta a követelését Pilinszky világegyetemében, s az élet mit sem tehet ellene. És mégis, ebből az egyetlen pillanatból, amelytől a teológia fejvesztetten menekül, a csendnek ebből a gödréből, melyet a kereszténység csak a hit harsány akkordjával tudott elfedni, Pilinszky a maga credoját építi fel. "* (Ted Hughes) A modern ember jellegzetes paradoxonját, azt, hogy meg kell tudnunk fogalmazni: elvesztettük az Istent, aki nélkül pedig nem vagyunk képesek létezni, a huszadik század egy sajátosan a magáénak tudhatott, a tömegeknek szóló művészeti ágának, a filmnek a nyelvén is megszólaltatta, mégpedig Bergman trilógiájában. „Ez a három film a leszűkítésről szól. Tükör által homályosan - a megszerzett bizonyosság. Úrvacsora - a megértett bizonyosság. A csend - a negatív lenyomat. Ezért nevezem trilógiának." - vallja maga az alkotó, akinek filozófiájában óriási paradoxon rejtőzik: olyan ember bizonyítja önmagával szemben is kegyetlenül, hogy nincs Isten, akinek szüksége van Istenre. „Te nekem adtad a félelmedet, én egy megölt Istent adtam neked..." - mondja az Úrvacsoraban Ericsson lelkész Jónásnak, de kiteljesedő magánya mélyén ő is a keresztre feszített Jézus szavaival fohászkodik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Mindezt a legerőteljesebben, a legmeztelenebbül a zárórészben mutatja meg Bergman, akit őszintén kétségbeejt Isten hallgatása, - mint Juhász Mária írja - „kétségbeesése már-már az önpusztító reménytelenség vállalásáig fokozódik, mert csendjében nem az ember fölszabadulását, hanem a leszűkítést látja, leszűkítést az élet puszta biológiai tenyéré. ... A csend, a »negativ lenyomat« végső stádiuma egy folyamatnak, amelynek kibomlását Bergman isten csendjével magyarázza ... a maga könyörtelen radikalizmusával az egész modern, civilizációs kultúra válságára utal. A régi, vallásos kultúra ellehetetlenülésének kérdése itt az új kultúra mélyreható kritikájával párosul, a modern, ipari társadalmak szenvedélyes bírálatával, amelyek nem tudnak úrrá lenni az általuk szabadjára engedett erők fölött, A csendet ilyenformán egy általános jellegű