Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

kulturális válság lenyomatának is nevezhetjük, a kultúra fogalmát természetesen a lehető legszélesebben értelmezve, mint átfogó morális és szellemi magatartást, az ember viszonyát a természethez, a társadalomhoz és a többi emberhez. A csend a »beallt« valóság, amelyben Isten számára már nincs hely - legfeljebb mint hagyomány van jelen, de nevét egyetlenegyszer sem ejtik ki a szereplők. Alakja és hatalma puszta jelképpé zsugorodott, egy letűnt kor jelképévé, amelyet a kiüresedett és elárvult templom tart magasba a tornyával."

1 Ezt a jellegzetesen huszadik századian modern magatartást mutatja a magyar költészettörténetben Pilinszky János is. Vele kapcsolatban Bergmant nem csak azért idéztem, mert tudjuk, hogy közelállt Pilinszkyhez, naplójában, töredékeiben többször is szerepelteti - így például a Harminc arcképben, amelyet a következő sorrendben adott meg: „Homérosz, Platon, Shakespeare, Bronte, Robert Wilson, Hölderlin, Kierkegaard, Dosztojevszkij, Dos Passos, Sylvia Plath, Racine, Hebbel, Bach, Mozart, Verdi, Chopin, Verlaine, Baudelaire, Fellini, Bergman, Leonardo, Rembrandt, Van Gogh, Klee, Rilke, G. Lorca, F. Kafka, Simone Weil, Kempis Tamás, János apostol, Máté apostol, József Attila, Vörösmarty, Liszt Ferenc", a Poszthumusz passióban pedig így szerepel a filmrendező: „Bébi életét. A magam életét. Esszéimet. Színdarabjaimat. A vasgolyót. A valóságból átlépni a képzeletbe. Gombrowicz, Dosztojevszkij], Bach, St. J. Perse, Rongyszőnyeg, Homérosz, Platón. Álmok, Schaar, Bergman, Beckett - stb. Mozart, Hölderlin: mindent a végletekig. Kísértések. Amerikai fényképek."

2 Sőt, írt is Bergman filmjeiről

3

, de nem ezért fordultam Bergmanhoz, hanem azért, mert láttatni szerettem volna, hogy Pilinszky is hasonló tartalmakat hordozó esszékkel és versekkel jelentkezett, gyakori a csönd motívuma gondolkodásában s ezt a csöndet ő is összekapcsolja Istennel, mint például az Ars poetica helyett című esszéjében, ahol Albert Camus-vel szemben megvédi Dosztojevszkijt, aki - igaz ugyan, hogy felismerve a világ abszurditását, nem írt abszurd regényt, de megteszi a még abszurdabb lépést, vállalja a világ képtelenségét. „Ilyen értelemben igaz, hogy »Dosztojevszkij válasza az alazat« (La réponse de Dostojevski est l'humilation), csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beleöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás. Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története, ha nem ez?" így, a szegények világán keresztüljut el Pilinszky a csend kérdésköréhez: „Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbejutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan