Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

RADNÓTI SÁNDOR: Pilinszky kánona

mondásban áll. Az első kötetre, amely az 1941 és 1965 közötti műveket tartalmazza, inkább áll ez, míg az 1966 és 1981 közötti írásokat tartalmazó második kötetből kaphatjuk a legértékesebb információkat a föltett kérdésre. Miért van ez így? Az első kötet idején igen széles tájékozódás tapasztalható. Pilinszky rengeteg filmet néz meg, kritikusi munkát végez, beszámol vegyes olvasmányairól, újságot ír. Homlokegyenest ellentétben verseivel megpróbál egy keresztény életformát kiterjeszteni az élet számos területére. Erkölcsi kérdéseket akar megítélni, kritikát gyakorol a szexuális morál fölött és számos olyan dologról beszél, amelyet - hát - bizonyos tartózkodással fogadunk mi, mai olvasók és bizony prűdnek nevezhetünk. Emögött a prüdéria, néha szenteskedés mögött valószínűleg az az ellentmondás van, hogy míg verseiben tökéletes pontossággal ismeri fel a misztikus magatartásnak a csak néhány végső egzisztenciális kérdésre applikálható voltát, metaetikai természetét, addig prózában életforma prezentációjára tesz kísérletet. A második kötet fordulatának életrajzi okai is lehetnek. Pilinszkynek sikere van, titkos köztudomássá válik, hogy a legnagyobb költők egyike, és világhírneve is kezd lenni. Gabriel Marcel, Pierre Emmanuel barátságáról beszél (talán kicsit vidékies örömmel), sok időt tölt Párizsban, onnan írja leveleit. A kiszélesedett „látkör" (nem látókört mond) paradox hatással van prózai írásaira; nevezetesen redukál, ugyanúgy, ahogy verseiben. Költészetében már korán létrehozta a nagy redukciót, amely a végső egzisztenciális kérdésekre szorítkozik, most létrehozza a prózában is - legalábbis sokkal inkább mint az első kötetben. Ez a kánon kérdésében úgy mutatkozik meg, hogy hihetetlen bátorsággal és radikalitással mer lényegében néhány névre szorítkozni. Néhány névre. Ha ezt tekintem a releváns Pilinszky-féle kánonnak, akkor ez nagyon kevés név. Nem bőséges olvasmány- és filmélményekről tanúskodik, mint az első kötet. Csak néhány rendkívüli mértékben intenzifikált név. És hogy névről beszélek, arra Pilinszky jogosít fel, amikor ezt mondja Radnóti Miklósról szóló tanulmányában: „Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúrtörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes valami, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis." Ezt a listát, amelyet itt fölsorol, még néhány névvel, még egy tucat névvel ki lehetne egészíteni. Gombrowicz jut eszünkbe, Bob Wilson jut eszünkbe, a színházcsináló, akinek hihetetlen jelentősége lesz ebben a korszakban Pilinszky számára. De kevés ez a lista, nagyon kicsiny. Mire véljük ezt a kicsinységet, valamifajta arisztokratizmusnak, ami csak a legnagyóbbakra tekint? Ismeretes a század elejének az a szenvedélyes arisztokratizmusa, amely például Georg Simmelt, a nagy német filozófust arra késztette, hogy elhárítsa egy Sebastiano del Piombo (!) kép megtekintését, mondván, hogy