Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

RADNÓTI SÁNDOR: Pilinszky kánona

ő csak a legnagyobbakkal akar foglalkozni. De ez tökéletesen ellentétes a Pilinszky-féle kánon diktandójával, magatartásával. Hiszen az a nagyság, amely megengedi, hogy e listába bekerüljenek ezek a nevek, ugyanakkor a kicsinységgel azonos. Az emberi kultúra legjelentősebb alakjai, „világmodellek", de ugyanakkor „új mezítelenségi fokra" jutnak el és e nagy redukció révén válnak kicsinnyé. Hogy ez milyen határozottan így van Pilinszky kánonképző szellemében, arra a legnagyobb példa talán Weöres Sándor költészetének Pilinszky-féle átértelmezése, amely tökéletesen ellentétes a weöresi iniciatívákkal, s tökéletesen ellentétes azzal amit általában Weöresben látunk. Pilinszky ezt tudja is, mondván: „Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem [nem formai gazdagságáért, virtuozitásáért]. Nagyon is szegénynek és kicsinynek látom őt. Híres remekléseit hosszú és keserves zarándokút]'ának vélem, s formáinak káprázata mögött csak méginkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését... Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is pecsétje." Ahogy itt Pilinszky Weörest mintegy kifordítja és a gazdagságban a szegénységet, a nagyságban a kicsinységet észleli, ez lehetne Pilinszky kánonképző szellemének a modellje. Fölvetődik a kérdés, hogy a kritikai érzék számára nem jelent-e ez belső problémát, feszültséget; nem válik-e uniformizálttá a kevés névből álló igazak szövetsége. Erre a kérdésre őszintén szólva nem tudok végleges választ adni. Mindenesetre döbbenettel láttam Pilinszky kritikai affinitásának megnyilatkozásait. Például emlékezzenek vissza arra a szövegére, ahol zongoristák találkozásáról van szó, Kocsis Zoltánról, Szvjatoszlav Richterről és Arturo Benedetti-Michelangeliről. Az utóbbiról, akiről Richter - Pilinszkytől tudjuk - úgy vélekedett, és talán nem kevés joggal, hogy a legnagyobb élő zongorista, azt írja, hogy őt Proustra emlékezteti. A prousti sznobériára. Ezt én hihetetlenül finom, éles kritikai meglátásnak tartom, és nagyon sok ilyen található Pilinszkynél. De fontosabb a kritikusnál az „esztétikus", a kánonalkotó, fontosabbak a kevesek szövetségének közös jellegzetességei. Mik ezek? Katalogizálni lehet, hiszen Pilinszky állandóan ismétli meggyőződéseit. Újra és újra elmondja ugyanazt. Az említett „új mezítelenségi fokot" cikkek sorában látjuk visszatérni. Amikor a kánonba fölvesz valakit, megtalál valamit (és Robert Wilson esetében nemcsak egy személyt vesz föl a kánonba, hanem visszaszerez egy műfajt is, a színházat), kétszer, háromszor, ötször, tízszer tér vissza és újra meg újra elemzi A süket pillantását, azt a Wilson művet, amelyet először látott, és amely - mint tudjuk, a Sheryl Sutton-könyv kiindulópontja is lesz. Emiatt az energikus redundancia miatt, amellyel Pilinszky kevés, redukált gondolatát újra meg újra elénk állítja, könnyű megfogalmazni kánonjának jellegzetességeit. A nagy, a kanonikus művész Pilinszky szerint „mezítelen", azaz mindig redukál. Mer unalmas lenni, túlmegy az unalmon, nem az unalmon innen