Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Függelék - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kérügma és abuzió (A Pilinszky-emlékkiállítás elé)

%uîcsâr Szabó (Ernő KÉRÜGMA ÉS ABÚZIÓ - A Pilinszky-emlékkiállítás elé Abban ma már többé-kevésbé megegyezni látszik az irodalomtörténet-írás, hogy Pilinszky költészettörténeti helye - a hatástörténet mai nézetéből - valahol a későmodernség utolsó korszakküszöbe tájékán szilárdul meg. És valóban, lírája akkor teljesedik ki, amikor ennek a - lassanként elszemélytelenülő - hermetikus létköltészeti formának minden jellegadó európai alakzata leszámolt az önelégült szubjektivitás századelős, esztétista örökségével. Aki kedveli a szimbolicitás beszédét, akár jelképes értelmet is tulajdoníthat annak a - kétségtelen ténynek, hogy Pilinszky legteljesebb, legjelentősebb és legelemibb kisugárzású könyve éppen 1970-ben, Celan halálévében jelent meg. A nemzetközi költészettörténetben képletesen ugyanis ehhez a dátumhoz szokás kötni a lírai modernség lezárulását. S noha a művészetben mindig veszélyes, sőt, nagyon is kétélű dolog a dátum szentségével operálni - hisz mindig az alkalmit, az okkazionálisat, a külsőt, vagyis az ideológiait (végső soron tehát az egyetértést kikényszerítő hatalmit: a par excellence nem-irodalmit) teszi meg az irodalomértés alapjául igen tanulságos, hogy a modernség éppen ekkorra teljesíti ki Nietzsche kereken 100 évvel korábbi programját. „Homérosz - írja 1870-ben -, ez a magába révedt agg álmodozó, az apollói, naiv művész típusa most csodálkozva látja a múzsák harcos szolgájának, a léten vadul keresztülhajszolt Archilochus-nak szenvedélyes fejét; és az újabb esztétika csak azt az értelmezést tudta ehhez hozzáfűzni, hogy itt az »objektiv« művésszel az első »szubjektiv« művész van szembeállítva. Csakhogy mi nem sokra megyünk ezzel az értelmezéssel, mert mi a szubjektív művészt rossz művésznek ismerjük... (...) A mi esztétikánknak ezért először azt a problémát kell megoldania, - folytatja Nietzsche -, hogy miként lehet művész a »lirikus«, ő, aki - minden idők tapasztalata szerint - örökösen »én«-t mond, és szenvedélyeinek meg vágyakozásainak egész kromatikus skáláját végigénekli előttünk." Ám amennyire nyilvánvaló, hogy Pilinszky költészete egyik lehetséges útját tárja elénk a századelős örökségtől való elszakadásnak, legalább ennyire bizonyos az is, hogy a fentebbi líratörténeti szituáltság máig megválaszolatlan, sőt, gyakran még csak fel sem tett kérdések sorát rejti magában. S itt nem arra gondolunk, miként lehetséges a Szálkák poétikája a Harmadnapon után, mégcsak arra sem, apokaliptikus vagy eszkatologikus-e a klasszikus Pilinszky-vers intonáltsága. Sokkal inkább arra, miként válhatott egy alapjában véve mélységesen kérügmatikus beszédmód annak a „keresztény agnoszticizmusnak" (Németh G. Béla kifejezése) a megnyilvánítójává, amely éppen az önmagát látó - József Attila-i - vers megújításával segítette hozzá a magyar modernséget a maga köl-