Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Függelék - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kérügma és abuzió (A Pilinszky-emlékkiállítás elé)

tészettörténeti kiteljesedéséhez. Mert szemléletileg a Pilinszky-vers sok tekintetben nagyon is azon a Babits-i nyomvonalon halad, amely a katolicitás világfelfogását döntően kulturális értékhangsúlyokkal tette hozzáférhetővé, és önismétlő változatában lassanként jogos kritikának tette ki magát nemcsak József Attila, de Kosztolányi szemében is. A kérügma beszéde 1945-öt követően persze nem lehet hasonló, mint Babits korában volt. A költészeté azonban még igen, mert a történelmi-politikai periódushatár nem esik egybe a költészettörténetivel. Bármily indokolt és mély belátásra késztető tétel is az Adornoé, nem a recepció, hanem maga a líratörténet cáfolta meg: Auschwitz után a világlíra nemhogy nem hallgat el, hanem lényegében még csak szólamot sem vált. Bachmann-ig, Celan-ig ugyanazokat a nyelvváltozatokat beszéli, amelyeket a 30-as évektől fogva Benn, Pound, a kései Valéry vagy Jorge Guillen alakítottak ki, s poétikailag éppenséggel azt az elfordulást tette kevéssé időtállóvá, amely Brecht vagy Becher - vagy nálunk (más körülmények mellett) a korai Juhász és Nagy László - verseiben tett kísérletet az affirmativ vallomásosság megújítására. „Vagyunk néhányan - írta például Vas István a Magyarok 1945. májusi számában -, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amiit elkezdtünk." A Pilinszky-féle „mozdulatlan elkötelezettség" ily módon az ellentett oldalról támogatta Adorno súlyos tételét: egy kérügmatikus alapozású nyelven éppen arról tudott megrendítő erővel szólni, amiről joggal lehetett úgy vélni, túl van a nyelvi mondhatóságon. És bizonyos értelemben túl is volt Pilinszky poetológiájában: az az emberi lét, amelyet Heidegger a nyelv birtoklása, illetve a nyelvnélküliség tengelyén választott el más létezőkétől, a. Francia fogolytól az Apokrifig azért kerül az Istentől elhagyott világ rekvizitumainak szintjére, mert a vers reflexiója maga helyezte a nyelvi megfosztottság horizontjába: Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. Mármost, ha a vers a lírai beszéd ilyen átmentésével jut át az Adorno-féle elnémulás határzónáin, bizonnyal egyszerre tett eleget neki és haladta is meg a filozófus rögzítette tapasztalatot. És valóban, Pilinszky költészete épp azzal tud-