Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - VAJDA MIKLÓS: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon

- Az én szerelmi életem, tudod - mondta majdnem suttogva, és szomorúan legyintett - egy sivatag. Egy nagy semmi. - Odaültem mellé, vigasztalni próbáltam. És ekkor magas, vékony, szinte gyerekesen sírós hangon valami végtelenül egyszerűt és megindítót mondott. - Miklóskám - mondta - légy olyan szíves, simogasd a fejemet. - És lehunyta a szemét. Bevallom, annyira megszántam, hogy kis híján nekem is könnybe lábadt a szemem. Simogatni kezdtem a fejét, de közben meghatottságomban is kénytelen voltam érzékelni a helyzet teljes bizarrságát. Egyben fölfogtam, hogy hová juthatott a szenvedésben, hol járhat a végső magányban az, aki ilyen elemi emberi érintésre vágyik, erre van szüksége a vigasztalódáshoz, akár egy nem közeli baráttól is. Tudtam, ha bárki más van ott a helyemben, János ugyanezt kérte volna tőle. Nem ismerek felnőtt férfit, beleértve saját magamat is, aki bármilyen bajában, szorongatott vagy kiszolgáltatott helyzetében a végső kitárulkozásnak, az önazonosságnak, a szégyen-nélküliségnek erre a fokára képes volna. Mindhalálig viseljük úgynevezett méltóságunkat, a külvilág, a másik ember felé fordított, gondosan kimunkált arcunkat, még ha belegebedünk is. Ez a felejthetetlenül bizarr és megrendítő pillanat hirtelen új fényt vetett a Pilinszky-versekre is. Hasonlíthatatlan erejük ugyanebből a sérülékenységből, a teljes, kitárt gyöngeségből származik. Pár percig némák voltunk ott a szállodai ágyon, és én simogattam Pilinszky János fejét. Aztán egyszercsak a költő fölállt, megfogta és megszorította a kezemet, közben behunyt szemmel rám nézett. Igen, rám nézett. Megvolt ez a szokása - hogy lehunyt szemmel és kis, fanyar mosollyal kísért néma arcjátékkal, sűrűn, aprókat bólogatva jelezte köszönetét. Azzal kiment a szobából. Másnap reggel egy teljesen más Pilinszky Jánost találtam a szállodai hallban. Széles gesztusokkal, szinte önmagán mulatva mesélte kalandját a többieknek. Az ügyet már tudta a nagykövetség, a konzul pedig kihívta a rendőrséget. Jánost kihallgatták, jegyzőkönyveztek. Aztán elutaztunk Glasgowba, ahol másnap felolvasó-esten kellett föllépnünk. A vonaton János, aki alig evett valamit, de cigarettáról cigarettára gyújtott s egyik kávét itta a másik után, hamarosan becsípett. Tudtuk, hogy erős antidepresszáns gyógyszereket szed, de hiába próbáltuk viszszatartani az ivástól. A whiskytől eufóriás lett, és láthatóan remekül érezte magát, egész úton mesélt, társalgott, élvezte, hogy mindenki kímélte, óvta volna. Két nappal később Bangorban, a felolvasó estet követő bankett után a szállodába visszaérve walesi kísérőnk búcsúzóul egy borítékot nyújtott át Jánosnak. Elmondta, hogy a londoni lapok megírták a Sohóban történt esetet, s ezen felháborodva a vendéglő személyzete pénzt adott össze, hogy legalább valami csekély összeggel kárpótolja a kirabolt költőt. A borítékban tizenöt font volt. (Ehhez tudni kell, hogy a nemzeti öntudatra-ébredés állapotában levő Walesben a hazafias érzelműek gyűlölik az angolokat. Éppen akkoriban sűrűn írták az angol lapok, hogy minduntalan fölgyújtják Walesben az angol tulajdonú tengerparti nyaralókat.) A derék pincérek és szakácsok egy másik elnyomott kis ország