Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - VAJDA MIKLÓS: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon

<Ej voit, egy síró magyar költővel az ágyon fiával vállaltak szolidaritást adományukkal. János, aki most is be volt csípve, szinte elszállt a boldog meghatottságtól, krisztusi üzenetnek tekintette és zsebregyűrte a borítékot. Másnap a közös reggelinél Nemes Nagy Ágnes, a fölbolydult csapatban mindaddig a józanság, a bölcs nyugalom szobra, komor arccal közölte Jánossal, hogy az adományt vissza kell adni. - Mit gondolnak majd rólunk ezek a walesiek - mondta - hogy egy magyar költő, aki hat honfitársával együtt utazik, s még a nagykövetség képviselője is jelen van, tőlük kénytelen anyagi segítséget elfogadni? Hogy mi nem is tudtunk volna magának segíteni? Meg kell köszönni a gesztust, de vissza kell adni a pénzt, mégpedig azonnal - jelentette ki ellentmondást nem tűrő szigorúsággal. János halálsápadtan fölpattant. - Vésztörvényszéket akar ülni fölöttem! - sikoltotta. - Egy új Rajk-pert akar! Tiltakozom! Azt a pénzt jó szívvel adták! Ugyanúgy megsebezném őket, ha visszaadnám, mint ahogy engem sebzett meg a rablás! Ágnes nem hatódott meg. - Na persze, hisz maga Krisztusnak képzeli magát, angyalom, és azt hiszi, hogy mindent megtehet. De most külföldön vagyunk. - Azzal hozzánk fordult. Szavazzunk - mondta. - Mindenki nyilvánítson véleményt, mert ez valamenynyiünket érint. Kezdje maga. - És Vasra mutatott. Még olyan halandzsázást és mellébeszélést, mint amit ott sorban produkáltunk, ritkán hallottam. János oda sem figyelt, magába süppedve szenvedett. Ágnesnek ugyan igaza volt, de mindenki Jánost sajnálta, senki sem adatta volna vissza vele a pénzt, csak persze nem mert vagy akart kereken állást foglalni. Ágnes értett a csűrés-csavarásból. Lesújtó tekintettel végigmért bennünket, és asztalt bontott. A vonaton London felé - ahol még öt föllépés várt ránk - János újra becsípett. Megkért, közöljem majd a British Council képviselőjével, hogy az út további részén nem kíván résztvenni, hanem másnap hazarepül. Addig is azonban kéri, hogy még az este küldjenek hozzá a szállodába egy pszichiátert. Kisvártatva még hozzátette, hogy Londonba érve azonnal föl fogja hívni Aczélt, és közli vele, hogy nem veszi át a Kossuth-díjat. A tiltakozásnak is csak azt a módját tudta kitalálni, hogy önmagát fosztja meg egy nagy örömtől. Mondani sem kell, hogy kérését nem teljesítettem. Üzenetét nem adtam át. Azt hiszem, ő sem hívta föl Aczélt; a Kossuth-díjat mindenestre átvette. Londonban újra elkapta a nyilvános szereplés vágya és gyönyörűsége. Minden alkalommal átszellemült, enyhén ripacsos jellegével is ellenállhatatlan versmondása és a személyiségéből sugárzó megfogalmazhatatlan fény hatalmas sikert aratott, azok körében is, akik egy szót sem értettek a verseiből. A repülőtéren láttam utoljára. Nem tudom, nála maradt-e írásos nyoma ennek a bizarr utazásnak, melyet ő ott és nyomban stációként beleillesztett a maga kálváriájába. Éppen egy évvel később, és éppen a londoni költészeti fesztiválra készülőben halt meg.