Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - ESTERFLÁZY PÉTER: A mi a bánat

JA mi a bánat (Esterházy (Péter A MI A BÁNAT Vallomás és emlékezés van előírva e blokkban, és a „Pilinszky mint ember" hálás téma, a szigligeti anekdoták, a híres-hírhedt angliai nagy-magyar-költő(tor)túra olykor enyhén kaján beszámolói egy esendő vagy mondjam így: ügyetlen férfit rajzolnak elénk, olyant, akiről egyrészt lerí, hogy e világból való, ami megnyugvással tölti el a mesélőt, rosszabb esetben fölénnyel, másrészt aki fél lábbal (a ballal) láthatóan máshol van, a versekből tudható, hol, merre, innét a beszámolók ünnepélyessége. Szerencsémre ehhez a kórushoz nem tudok kapcsolódni, személyesen lényegében nem ismertem, egyszer gimnazistaként, ködös szemű gimnazistalányként kezet foghattam vele a piarista rendház folyosóján, talán már tudtam, kivel, egyszer meg sorba álltam hozzá a könyvhéten, kérdezte, kinek, mondtam, nekem meg a feleségemnek, kérdezte, mi a nevünk, mondtam az enyémet és hogy né, mondta, az most nem elég, kell a keresztnév is, így dedikálta és hogy Jancsi. Amin aztán, a Jancsin, szigorú ifjúként darabot háborogtam, többé-kevésbé hazugságnak vettem, hogy ezt hazudjuk evvel a beírással, hogy mi milyen közel volnánk egymáshoz, és nem értettem, kinek, milyen közönségnek szól ez a színjáték. Nem tudtam, hogy én vagyok ez a közönség, és nemsokára, olvassam csak el a verseket, olyan közel leszek én mindenhez, hogy arról kódulok. Pedig távolról, messziről, magasról hangoznak a versei; ha maradt volna bennem, és kevéske maradt, „ama" gimnazista lánykából, az akkor angyalokat látna diktálni, ők fognák e költő ceruzáját. (Próbálkoztam, magamban, az írók távoliközeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli. Próza inkább közeli, költészet távoli? Működni nem nagyon működik, egyre több lesz a kivétel. Ha a távolit az angyalozással azonosítom, akkor meg rögtön fuccs, angyalt mindőjük mellé tudok képzelni, csak a Berdáé pufókabb, mint a Nemes Nagyé. - Fátyol reá.) Weöres Sándort, írtam egyszer, az Isten költőnek teremtette. Pilinszky Jánost az Isten embernek teremtette. Ez látszik rajta, ez a kettő: hogy az ember és hogy az Isten teremtette. Ez látszik a versein. A különbségtétel nem jelentené azt, hogy Pilinszky kevésbé volna költő, hisz mindenestül az (sosem lép ki a a szavak országából), inkább a helyet, a helyzetet írná ez le, azt, ahonnét beszél és azt is, ahová. (Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?) Pilinszky költői programja nem a nyelvből indul ki, nem is ott végződik, abban ölt testet. (Ez mondhatni ellentétes a Weöresével.) A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az „ilyen" szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol