Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - ESTERFLÁZY PÉTER: A mi a bánat

otthon lehetni. Másoknak meg persze az ewigweibliehe szuperál, az is jó, nagy. (Egyébként németül a „ma ontják véremet"-sor így hangzik: Heut', aposztróf, vergießen sie meinen Lebenssaft. Hát ezt a lébensz-zaftot nehéz egy magyarnak komolyan vennie, de hát nem is neki van, nem magyar fülnek, éppenséggel nem annak - ezt nevezzük fordításnak...) Olyan számomra Pilinszky, mint egy modern fizikus: aki a világ szerkezetét vizsgálja, hol élünk és mi történik velünk és a hollal, ha ezeket a kérdéseket föltesszük? Használatos fogalmai azonban nem a kvarkok meg a téridő, hanem: a pokol, magány, szabadság, kegyelem és így tovább, egy keresztény ember szótára. A költő több, mint a szavai (a vers kilép a szavak országából). Nincs művész, aki mélyebben ismerné, tudná minden és semmi, gyöngeség és erő, szent és profán, bűn és bűnhődés közelségét, kockázatunk nagyságát, vagyis a kockázatot és a nagyságot. „Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és a legnagyobb lehetőségünk." De a jó és a rossz nem szimmetrikus ellentétpár. A dráma nem ebből az egyensúlyból vagy eldöntetlenségből adódik, a jó, mondja Pilinszky, döntően más, mint a rossz. A jó: a létezés birodalma. A rossz: a tagadásé, a nem-létezésé. A jó: valóság. A bűn: képzelgés. Mi a szenvedés, mi az értelme? Hogyan működik a kegyelem? Milyen az a mindent-akarás, amely nem nagyravágyás? Mik az üdvösség útjai? („Van, amikor mi dolgozhatunk üdvösségünkön, s van, amikor egyedül az Isten? A fájdalom ilyen szakasz volna?") Ezek Pilinszky kérdései. A hit természetéről, radikalitásáról, súlyáról és nagyszerűségéről, kapunk hírt. És hogy a szelídség nem lágyság, a hűség az nem beletörődés, és mit jelent az, hogy nem latin órán vagyunk. A költői megismerés tényleg más, mint a tudományos, mégis úgy gondolom, Pilinszky világkutatásában van valami a tudomány világosságából. Az igényből, hogy a dolgokat átvilágítsuk. Átlássuk. A költőket nem az eszükért szeretjük, szemtelenkedhetnénk, ám a nagy költőkben sok okosság van. Az okosság köti Pilinszkyt József Attilához. De nem ezt érzem a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy a középpontba, művészete, létezése középpontjába Auschwitz botrányát állítja. Ez Celanhoz köti. Pilinszky azonban ezt a botrányt, és ez alapvető, összekapcsolja a Krisztuséval. Hogy ez ugyanaz a botrány, a teremtésnek ez a botránya és természete. Ennek a természetnek kutatója, tudósa, embere Pilinszky. Végül is tanúságtevő. Krisztusról tesz tanúságot. Vagyis a világról. (Ez állítás.) Schütz János-passiójáról írja: „életműve arra int, hogy a háború nem hegyomlásszerű, idegen katasztrófa, hanem bűnös természetünk következménye s lelepleződése." A botrány, a botrányunk tehát nem különlegesség, nem szerencsétlenség, nem a körülmények balszerencsés összjátéka, nem felelőtlenség: hanem következmény és lelepleződés. Ahogy Kertész Imre mondja a maga rémületes lakóniájával: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot. Pilinszky mintha folytonosan Heidegger kérdésére válaszolna: Wozu Dichter? ínséges időkről beszél Heidegger, mondanám, a Leverkühn utáni időkről, ahol