Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

HAFNER ZOLTÁN: Nem csak filológia

csak részlegesen támaszkodhat erre az anyagra, mivel a hagyaték roppant hiányos. A Pilinszky-család lakását 1945 januárjában bombatalálat érte és a korabeli darabok eredeti példánya megsemmisült (köztük több publikálatlan anyag is). Például a Trapéz és korlát (1946) versei közül csak több éves késéssel készült kéziratokat ismerünk, amelyeket nagyrészt barátainak, ismerőseinek adott át Pilinszky. Nem tudjuk pontosan, másolta vagy emlékezetből írta-e le őket, tévedett vagy tudatosan javított leírásuk közben. A Harmadnapon (1959) és a Nagyvárosi ikonok (1970) anyagával is hasonló a helyzet; a hagyatékból alig néhánynak ismerjük a fogalmazványát. Szerencsésebb a helyzet a Szálkák (1972) esetében: egy kapcsos könyvben összegyűjtve olvasható valamennyi vers fogalmazványa és tisztázata. Ám ez esetben a kutató munkáját az bonyolítja, hogy a lapok kivehetők, cserélhetők, így a variánsok egymáshoz való viszonya, időrendje nehezen megállapítható, ráadásul a füzet néhány lapja különböző magánszemélyek tulajdonában van. A Végkifejlet (1974) és a Kráter (1976) versei jórészt Párizsban születtek, a fennmaradt anyag ismét csak hiányos, s mint minden esetben, itt is keltezetlenek a rendszerint különálló, kitépett füzetlapok. Az ún. „szépprózai" írások közül egynek sem ismerjük azt a példányát, amely annak idején bizonyíthatóan a megjelenés alapjául szolgált. Pilinszky általában nem őrizte meg művei kéziratos fogalmazványát vagy azok tisztázatát. Gépiraton is csak rendszerint az első, elküldendő példányon végezte el utólag a kézírásos javításokat és a nála maradó másod- vagy harmadpéldányra már nem vezette át őket. (Pl. színpadi műveinek szövegtagolása, tördelése - a szerzői utasítások miatt - máig problematikus.) A publicisztikai írások esetében még rosszabb a helyzet. Pilinszky kézírással írta cikkeit, egyetlen példányban, amelyeket - általános szokás szerint - nem őriztek meg a szerkesztőségek. Ha néhány meg is menekült a papírkosártól, magántulajdonban van, további sorsuk bizonytalan. A hagyatékban jószerivel csak fogalmazványok találhatók, de szerencsére olyanok is akadnak (kb. húsz-huszonöt), amelyek annak idején nem jelentek (jelenhettek?) meg nyomtatásban. (Ezek, ha kötetben még nem is, de hozzáférhetőek a Vigilia 1995-96-os évfolyamaiban.) A Beszélgetések-kötet volt az első, amikor ha kicsit megkésve is, de betekinthettem a hagyatékba, ahonnan három, korábban kiadatlan interjú került elő (Angelika Presszó; Miért nem szereti a büszkeséget; Az unverzum polgára). A Pilinszky életében publikált beszélgetések hangfelvételeihez viszont nem sikerült hozzájutnom a kötet lezárásáig, s máig sem tudható, hogy közülük melyek maradtak fenn. - A szövegkiadás egyébként különösen problematikus a hangfelvételek esetében, hisz az elhangzó szöveg helyenként utólagos korrekcióra és szerkesztésre is szorul. Maga a lejegyzés egyfajta értelmezés is, nem mindegy tehát, hogy ki és milyen előismeretekkel teszi ezt. (Az előző, 1983. évi kiadás hanganyagának szövegét teljes egészében újra le kellett jegyezni, mivel az, aki ezt korábban tette, nem, vagy alig-alig ismerte Pilinszkyt, gyakorlatilag nem értette mi az, amit le kell írnia, hogyan tagolja az elhangzottakat; olykor pedig ki