Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

RÓNAY LÁSZLÓ: Pilinszky az Új Ember szerkesztőségében

Az Új Ember sok rovatában aligha szerepelhetett volna Pilinszky János. Nem írt egyházpolitikai vagy teológiai elemzéseket, távol álltak tőle a világegyház eseményei, nem volt riporter-alkat, s annyira kétségbeesett, ha a „Katolikus szemmel" rovatba kértek tőle valamilyen jelenséget, megnyilatkozást tollhegyre tűző írást, hogy ezek a - teljesítetlenül maradt - megbízások egyhamar megszűntek. Részt vett viszont a Szerkesztőség hétköznapi tevékenységében. Ügyeletes szerkesztőként szombatonként 1/2 9-től tallózott a Magyar Kurírban, s fogadta a felvilágosításéit érkezőket. Lélekszakadva loholt be ilyenkor, hogy megelőzze a felelős kiadót, aki a munkarendet megsértőket éktelenül letolta. Ügyeletes szerkesztői tevékenységének igazi keserveit azonban az alkalmi versírók okozták, akik vaskos dossziékat, gyönyörűen bekötött kéziratcsomagokat vontak elő szatyrukból, s féltett kincseikként bízták őket, bírálatot várva, Pilinszkyre. Szenvedett a dilettánsok ostromától, de a bírálatokat - nagyon finoman, sosem bántó éllel - kis cetlikre megírta. Tőle tanultam, hogy a keménykötésű, iniciálékkal díszített kéziratos versgyűjteményekkel fölösleges sok időt vesztegetni, viszont úgy kell vigyázni velük, mintha bomba rejlenek a lapok között. A rendszeres heti értekezleteken ritkán szólalt meg - egyébként remekül lehetett vele beszélgetni -, viszont mindig valami megdöbbentőt, köznapi módon működő elme számára az első pillanatban fölföghatatlant mondott. „írd meg!" - bíztatta nem egyszer Saád Béla. így született meg nagy prózai korszaka. 1958ban ő vetette fel azt az ötletet, hogy írna esztergomi kirándulásáról. „Csinálj riportot!" - hangzott a felszólítás. Megírta Vasárnap Esztergomban címmel, „egy kirándulás pillanatfelvételeit". (Új Ember 1958. augusztus 17-24. Kettős szám.) Egy újságíró iskolán a tanár bizonyára rosszallóan csóválná a fejét, s kételkedne, valóban riportot olvas-e. Hadd idézzem mégis egy rövid részletét: „A hatalmas bazilika sarkába húzódtam, István vértanú oltárához. Aranyrács mögött gyönyörű tizenötödik századi Urkoporsó. A templomhajó fénye messziről világítja meg az apostolok és a sír alsó szegélyén alvó három katona alakját. Kezükben még ott a dárda, de már csak erőtlenül, álmukban tartják. Jézus már nem a foglyuk többé. " Senki nem hinné, hogy kezdő prózai leírása ez. Oly érzékletes, annyira áthatja a személyesség, a vallomásos hang és a távlatteremtés készsége, hogy azonnal érezni: írója számára egzisztenciális kérdés minden leírt mondat. Ez a távlatokat nyitó személyesség Pilinszky prózájának egyik legfontosabb jellemzője. A háborús emlékeit idéző ugyancsak 1958-ban megjelente tizedes novella, a Vasárnap Szentendrén pedig mintha azt jelezné, ez a riportból kinövő naplóforma lesz majd igazi területe. 1959-ben 16 ilyen írása jelent meg az Új Emberben. Már nem úti beszámolók, hanem izgalmas reflexiói különböző élményeinek, amelyek a múltból, olvasmányaiból fakadnak. Ha jól meggondoljuk, 3 hetenként írt egyet, ami nem nevezhető nagy teljesítménynek, legalábbis újságírói mércével mérve, semmiképp