Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SEPSI ENIKŐ: Pilinszky János költészete a hatvanas-hetvenes években és Robert Wilson színháza

előadásokhoz készített rajzait látjuk, melyeket főként A Csendből válogatott John Cage-szövegek kísérnek. A középső kis füzet egy Wilsonról szóló, a fantasztikus irodalom hangján megszólaló írást, egy beszélgetést Umberto Ecóval, bibliográfiát, a tárgyak, rajzok katalógusát és a német nyelvű kísérő szövegek francia és a francia szövegek német átírását közli. A dobozt egy korábbi videoprodukció anyaga (Mr Bojangles ' memory of son offire), és az azonos című - de az előbbivel összefüggésben nem lévő - cd-lemez egészíti ki, melyen előadásrészletek, effektusok hangfelvételeit rögzítették. Vagyis az előadás dokumentumait, a rajzokat, magát az alkotási folyamatot teszi művészeti tárggyá a kontextus. Az előadás kellékei - melyek hol az időt tárgyiasítják azáltal, hogy órák hosszat ereszkednek le a zsinórpadlásról,

57 hol a szereplők háttérjellegét, individualitásuk hiányát hangsúlyozzák puszta előtérbe kerülésükkel - itt, idézetekkel összezárva újabb értelmezési folyamatokat indítanak be, magukon láttatják ezen folyamatok végtelenségét. („Olykor veszünk egy régicserepet / és elhelyezzük a falon" - olvassuk a Műtárgy című versben.) Konkrétnak és absztrakciónak ezt az oda-vissza játékát emeli ki a költő az előadásból a lebegő vasgolyó képében,

58 mely a konkrétumok „univerzalizálásának", a montázselemek fúziójának és ezek szétbontásának modellje,

59 maga is paradox kép, ikon. Az Intelem című vers a következőképpen szól erről: Ne a lélekzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideg árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csöndjét, azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel: tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedül érdemes. írnok, akkor talán nem jártál itt hiába. Az írnok képében - mely a Szálkáktól kezdődően uralja a verseket, s megfelelője Weilnél is fellelhető a „tollszár" metaforájában - nem annyira az alávetettség aspektusa, vagy a mánia platóni értelme

60 a hangsúlyos, hanem mozdulatlansága, a passiónak az a mozdulatlan középpontja, amelyben áll. Vagyis az írás aktusa nem őrültség, tehát felelősség nélküli állapot, hanem a helyben (és nem az időben) elkötelezett. Ilyen értelemben médium a művész. Mozdulatlan szemléid