Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SEPSI ENIKŐ: Pilinszky János költészete a hatvanas-hetvenes években és Robert Wilson színháza

lődésében („rálapulva a préskemény palánkra") úgy szólal meg a vers, mintha tulajdonképpen hallgatna. Az ellipszist - márpedig minden nyelv szükségszerűen elliptikus a történettel szemben - az olvasó egészíti ki: „Nekünk magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot" (Címerem). A KZ-oratórium az álom személytelen struktúrájában

61 kereste az amúgy elkerülhetetlen fragmentáció kiküszöbölését, a Nagyvárosi ikonok végén és különösen a Szálkáktól kezdődően azonban a megszólaló vállalja a töredékességet. „Amerre a katonák a vereségben. / Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban" (Merre, hogyan?). „Mérd az időt, / de ne a mi időnket, / a szálkák mozdulatlan jelenét", „a töredék foglalatában / az Atyaisten ígéretét" (Metronóm).

62 A jelentésképzés kényszerének, az emlékezet működésének ezt a színházi élményét örökíti meg, és az olvasás során ugyanezt a folyamatot hozzák létre a Bűn és Bűnhődés Sheryl Suttonnak ajánlott sorai. A befalazott képzelet még egyre ismételgeti A pillanat villanyszék trónusán még ott az arc, sziklába mártott nyakszirt, gyönyörű kéz — pórusos jelenléted. Még tart a nyár. Ereszd le jogarod, királynő. Valamint a Kőfal és ünnepély. A késszúrás mozdulatai, s a kéz boldogtalan stációi után? A félbeszakadt dallamok, a csapzott ünnepélyek és az összekuszált csillár fényein túl? A fal előtt? A fal után? Mi történik, mi is történik minden tettünk boldogtalan és irtóztató ideje alatt? Amiként a vers csak úgy tudja a világ dolgait megtestesíteni abban a folyamatos és mozdulatlan, transzcendenciába tartozó történésben, mely Pilinszky ma-