Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz
< Hank\gvszky Tamás „Az intellektus »erkölcsi botrankozasai« csak látszólagosak. Pl. Camus megbotránkozik az »idegen« kivégzésén, de Jézusén nem: Jézust utoljára Van Gogh és Dosztojevszkij értette." 5 Más helyen is előkerül ugyanez a gondolat: ott a gyermekek vannak szembeállítva a meg nem nevezett „hitetlennel". 6 A legfontosabb ilyen szöveghely az Ars poetica helyett című írásban szerepel, valamint kis eltérésekkel további három különböző helyen. Itt Karamazov Aljosa, illetve ismét csak Dosztojevszkij az, aki Camus fölé emeltetik. „Albert Camus a »Sziszifusz mitosza« című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp nem a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy »Dosztojevszkij válasza az alazat«, csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás". 7 Természetesen Pilinszky egyoldalú vitájában nem intellektuális játék zajlik, mert nagyon is komoly tétje van ennek a küzdelemnek. A lét abszurditásának kísértéséről van szó, amit egy helyen 8 „a hívő megkísértésének" nevez Pilinszky. Szerinte ez az igazi próbatétel a hívő számára, és ahogy a téma egyik első felvetésekor 9 írja, ez az a gondolat, amit „nekünk (t.i. a felnőtteknek) nemegyszer kell elhessegetnünk". A kísértés végső soron persze nem az abszurditás, amit ekkor (1962 környékén) vitán felüli realitásnak tekint, hanem az, hogy arra Camus-vel megegyező választ adjunk. A kísértés pedig annál nagyobb, minél erősebb Camus érvelése. Úgy vélem, ezért indítja Pilinszky az előzőekben érzékeltetni próbált szenvedélyes támadást Camus ellen. Egy alkalommal, magát Simone Weilhez hasonlítva, a költő így ír naplójában: „Isten »távollétének« kegyelmét kerestem én is, egy esztelen és valódi találkozás reményében." 10 Camus egy kitűnő esszében", ugyanezt a magatartást mutatja ki Kafka földmérőjéről, és ez az, amit legélesebben támad a Sziszüphosz mítoszában az egzisztencialista filozófusokat tárgyalva. Ennek a magatartásnak nála filozófiai öngyilkosság a neve, ugrás abba, ami (most már Pilinszky szóhasználatával élve' 2 ) az intellektus felől közelítve geometriai absztrakció, a kétségbeesés előli megfutás. Ám Pilinszky szerint az intellektus nem megfelelő eszköz, mert vele Isten nem megközelíthető. „Akár az egzisztencialisták az erkölcsöt, én akkor is a hitet választom, ha egy szava sem igaz, - írja - a lét abszurdumára, s egyre nyilvánvalóbb abszurdumára ez az egyetlen méltó válasz. Egy másik abszurdum, mely ha nincs is, erősebb annál az abszurdumnál, amit a puszta lét jelent." 13 Ez az 1962-es megfogalmazás csírájában már magában rejti a '67-ben előadott Ars poetica helyett imént idézett részletét. A most tárgyalt időszakban, tehát körülbelül 1967-ig, Pilinszky egyetért Camus-vel a világ, a lét abszurditásának tényében, de csak a tényében. Eredetére már ekkor is más magyarázatot ad. Camus szerint az ember „az irracionálissal találja magát szemben. Érzi magában boldogság- és igazságvágyát. Hívó szavára
