Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz
a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd." 14 Más megfogalmazásban: „az egymásnak gyürkőző, de egymást átfogni nem tudó szellem és világ szembenállásán" alapul az abszurd. 15 Vagyis az ember és a világ „együttes jelenléte" 16 , tehát a létezés (teremtés) eredendő rendje az, ami okozza. Camus soraiból néha Pascalt halljuk, akit (más okból) Pilinszky is rokonának tekintett: az ember fegyvere a világ ellen a gondolat 17 , ugyanakkor ez okozza az abszurdot is, mert ez által különbözik az ember a világtól, és ez által méri fel a lét disszonanciáját. „Ha fa volnék fák között, macska az állatok között, értelme volna az életemnek jobban mondva föl sem merülne a kérdés, mert része volnék a világnak. Én volnék a világ, mellyel most egész tudatommal, egész otthonkereső vágyammal szembehelyezkedem. Ilyen nevetséges okból állok tehát szemben az egész teremtéssel." 18 Ha Camus e mondata mellé még odaállítjuk az abszurd kiinduló tételét, „miszerint nincs igazság, csak igazságok vannak" 19 , valamint vallomását: „Elvesztettem a hierarchia iránti érzékemet" 20 (vagyis egyfajta nominalista-liberális örökséget), akkor logikussá válik az a három következtetés, melyet Pilinszky már nem fogadhat el: a lázadás, az abszurd szabadság és a szenvedély. 21 Camus tudja magát a teremtés többi részétől függetlenként szemlélni. Szembefordulhat a teremtéssel, lázadhat ellene, mert bár része annak, gyökeresen különbözik is tőle, és magát éppen ebben a különbözőségben fogja fel. Míg Pilinszky egy vallásos-metafizikai hierarchiába állított emberrel számol, ahol az ember közelebb van az állatokhoz, mint az Istenhez, addig Camus próbál metafizika nélkül filozofálni, nem beszél Istenről, a világot, tulajdon testét is csak mint vele szembenállót ragadja meg. Vagyis az egyik oldalon áll nála az öntudattal a világ ellen fegyverkezett én, a másikon az értelmetlen mechanizmus. Ebben a helyzetben csak egy lehetőség marad Camus számára, egyfajta helytállás: „Felmagasztalom az embert, azzal szemben, ami rátapos, s ebben a feszültségben, tisztánlátásban, mértéktelen ismétlődésben találkozik össze szabadságom, lázadásom, és szenvedélyem." - írja. 22 A mondat első fele Pascalé is lehetne, a második csak Camus-é - és egyik sem lehet Pilinszkyé. O ugyanis éppen a Camus-vel való viaskodás idején kommentálja a Genezist, azokat a fejezeteket, melyekben ott a két összefüggő, nagy téma: Isten jónak teremti a világot, de az ember a neki adott jót, a szabadságot, bűnre fordítja, Camus-vel szólva: metafizikai lázadásba kezd. Ugyanitt szerepel a világosság és a sötétség elválasztásának motívuma is, mely majd a gnosztikus elképzelésekkel együtt a jánosi hagyományt inspirálja. Tudjuk jól, milyen alaposan olvasta el Pilinszky ennek az iskolának az újszövetségi iratait, melyben oly nagy szerepet kap a jó és a rossz, a fény és a sötétség küzdelme. Míg tehát a Sziszüphosz mítoszának szerzője hallani sem akar a bűnről és a büntetésről („Büntetéséből sorsot kovácsol" 23 ), addig Pilinszky magyarázatában az abszurd a bűnnel függ össze. Camus esszéjének utolsó fejezetében az abszurd: a „világ sűrűsége és idegensége" Sziszüphosz sziklájában tárgyiasul, a súlyos, kérlelhetetlen, az anyag determinizmusának alávetett kőben. Ehhez a képhez kapcsolódik Pilinszky, amikor így ír:
