Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

LENGYEL ANDRÁS: Pilinszky János Ady-képe

Pilinszky János ßdy-kgpe Érdemes azt is emlékezetünkbe idézni, hogy értekező prózában, cikkben Pilinszky csak két alkalommal szólt Adyról. Először 1962-ben, egy József Attiláról írott rövid méltatásban jelent meg hangsúlyosan Ady neve és szerepe, majd, néhány évvel később, 1968-ban önálló vallomásban szólt róla. Ez utóbbi írása sem hosszú, kb. egy nyomtatott lapnyi csupán, de e szöveg rendkívül tömör és gazdag, sőt gondolati szövete már-már a jó versek sűrítettségével rokon. Interjúkban, részben élőszavas beszélgetésekben, részben eleve írásban fogalmazott válaszokban azonban ennél jóval többször emlegette Adyt. így 1968-ban, 1969-ben (kétszer), 1970-ben (kétszer), 1971-ben, 1973-ban, 1977-ben, 1979-ben, 1980-ban (kétszer) és 1981-ben is. Ezek közül azonban szoros értelemben csak egynek tárgya Ady, a többiben csak utal rá. Ám utalásainak e sorozatából, ha vázlatosan is, rekonstruálható pozíciójának alakulástörténete, észlelhető véleményének részleges, de mégis megfogható módosulása. Pilinszky Ady-értelmezésének kezdőpontja kétségkívül a József Attila emlékkönyvébe című, a Kortárs 1962 decemberi számában megjelent kisesszé. Ez, természetesen, József Attilát jellemzi, de - és szempontunkból ez az érdekes - Adyval Összevetve. Szerinte József Attila: „Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; a legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval." Majd a sokat idézett záró mondat: „Huszonöt évvel halála után még ma is Ő a legmodernebb költőnk." (Pilinszky János, 1993. 240.) Ez a jellemzés annyira felsőfokban megszólaló, hogy nem lehet kétséges, vonzalma teljesen a József Attiláé. De aligha véletlen, hogy mindeközben Adyról is kimondott néhány fontos dolgot. Mindenekelőtt azt kell észrevennünk, hogy Adyt viszonyítási pontként kezelte, olyan magasan jegyzett költőnek tartotta, akihez mérten lehet meghatározni a számára aktuálisan fontos alkotót, József Attilát is. Az összevetés azonban ekkor aligha kedvező Adyra. A „titáni erőfeszítés" emlegetése ugyan még egyszerre elismerő és rosszalló, hiszen egyetlen jelzős szerkezetben tartalmazza a nagyra és a látványosra való törekvést. A „fejedelmi pózok" fölemlegetése azonban jórészt már csak kritika. Számára tehát Ady ugyan fontos költő volt ekkor is, de a „legmodernebb", azaz a legmaibb már nem ő volt, hanem a másik alkotó. Hat évvel későbbi, 1968. augusztus 3-i Adyról adott interjújából ugyanez az Ady iránti kritikai pozíció rajzolódik ki. Igaz, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai, akik erre a beszélgetésre rávették, arra keresték a választ, mi lehet az oka az Ady-recepció akkori apályának, s ez Pilinszkyt is befolyásolhatta. De önmagához, korábbi véleményéhez így is hű maradt. Már az interjú első mondatában ott folytatta, ahol a 62-es esszében abbahagyta: a királyi pózt emlegette föl megint. S leszögezte: „Ez a királyi póz vált lehetetlenné. Ma a Lear királyt szeretjük, aki engedett az alázat kísértésének. Ady viszont király akart lenni. Ma azokat a királyokat szeretjük, akik megtagadták a királyságot, és nem azokat a költőket,