Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

LENGYEL ANDRÁS: Pilinszky János Ady-képe

akik királyokká akartak lenni." (Pilinszky János, 1994. 28.) Majd, Vezér Erzsébettel polemizálva, meg is fogalmazta fönntartása okát. A királyi póz, mondta, azért vált tarthatatlanná: „Mert ma, amikor azt éltük át, hogy az egyéniséggel egy koncentrációs táborban, vagy nem tudom hol, szinte minden megtörténhet és abszolút lefokozható, és az ember megismerte a hihetetlen kiszolgáltatottságot, akkor e királyi útról nem lehet elindulni. Ez nem egy elindulási alap." (Pilinszky János, 1994. 28.) Majd, egy újabb ellenvetésre válaszolva, még tovább finomította véleményét: „...a nagyok közül - mondta - ma igazán József Attila a népszerű. Aki egy didergő atom volt tulajdonképpen, önérzetes atom. De ma egyedül ez az atomönérzet fogadható el" (Pilinszky János, 1994. 29.) Kétségtelen, e dichotómia elnagyolt. Tudjuk, Adyt nemcsak királyi pózok jellemezték, de a „minden egész eltörött", „az ősi vad, kit rettenet űz" élménye is. Sőt, Ő volt az, aki azt is kimondta: „ugrani már: soha már". József Attila pedig, legalábbis egy ideig, maga is mutatott harsány gesztusokat - Németh László például éppen ezért nem szerette. Tagadhatatlan azonban, hogy a szembeállítás mégis jogosult: e dichotómia lényeges összefüggést fejez ki. Értelmezése előtt azonban egy pillanatra meg kell állnunk. Az interjúban ugyan még sok minden van, ami megérdemli figyelmünket, ám Pilinszky értelmezésének alapsajátosságát már itt észre kell vennünk. Azt tudniillik, hogy bár költőről szólt, pozícióját mégsem szorosabban vett irodalmi, költészet-technikai kérdések határozták meg. Ki is mondta: „Azok sem vonják kétségbe Ady nagyságát, akik nem szeretik, csak nem tudnak élni vele. " (Pilinszky János, 1994. 29.) Azaz: elismerte, hogy Ady nagy költő, ám számára nem ez volt az élő kérdés; valami mással volt baja. Valami olyannal, amit ez a költészet csak kifejezett. Az élő kérdés számára az, miért „nem tud élni" Ady költészetével, miért „idegenedik el" tőle? Aligha kétséges, hogy Pilinszky Ady-értelmezése egy olyan „atomönérzet" pozíciójából fakadt, mint amilyet ő József Attilának tulajdonított. Az a „didergő", „önérzetes atom", akinek ő József Attilát látta, volt ő maga is, és Ady magatartása innen látszott „királyi póznak". A kései modernitás léttapasztalata szólalt meg tehát benne. Az a tapasztalat, amelyet az én-integritás elvesztése, pontosabban, az én-integritás összezsugorodása, redukáltsága ural. A klasszikus modernitásban ugyanis az én-integritás eszménye (és élménye) központi jelentőségű volt (innen érthető meg a XIX. század személyiség-kultusza), s egy olyan személyiségképet föltételezett, „amelyik - Kulcsár Szabó Ernőt idézve - a szubjektumot önmaga dologiságának teljességében tekintette egésznek" (Vö. Kulcsár Szabó Ernő, 1995. 860.) A szubjektumnak ez a teljességet uraló képessége és szerepe azonban a kései modernitásban fönntarthatatlanná vált. Ezt, más szavakkal ugyan, de az interjú folytatásában Pilinszky maga világosan ki is mondta. Beszélgetőtársának, Vezér Erzsébetnek arra az ellenvetésére, hogy a „kornak vannak olyan tulajdonságai, amelyiktől nem tudja a költő elvonatkoztatni magát, s Ady nem is akarta" (Pilinszky János, 1994. 32.) - így replikázott: „Nézze, én itt Eliot véleményét kitűnőnek tartom, aki azt mondta, hogy egy költő az nem nagy személyiség, hanem medium. Szóval Ady is nagy személyiség és nagy